a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
– Ne ijedj meg, ha először fekete a vér! – De én megijedek. Mindenki megijed ilyenkor. Aztán persze lesz az vörös is. Mint a muskátli napfényben. Vagy akár a tűz. Vagy a nadrágom. A buszon nem merek leülni. Pedig a görcs összehúz. Derekamra kardigánt kötök. Hogy ne lássák a foltot. Senki nem mondta, hogy ennyire fáj! Meg hogy büdös.
– Sajnálom, de ez a kép nem eladó – mosolygott. – Ez inkább figyelemfelkeltés. Szeretném, hogy minél többen lássák, és elgondolkodjanak azon, mennyire mindennapos a kapcsolaton belüli erőszak. Sose tudhatjuk, mik zajlanak pontosan a zárt ajtók mögött, pedig sokszor csak egy fal választ el a szörnyűségektől, és mégsem teszünk ellene semmit, mert nem a mi dolgunk.
– Még mindig 36 éves? – kérdezte a velem szemben ülő, szemüveges nő.
Én szóhoz sem jutottam. Nem is értettem a kérdést. Mi az, hogy még mindig 36 éves vagyok-e? Nem, ezek után százévesnek éreztem magam. Meg ostobának. Nem igazán értettem, hogy a kognitív képességeimet kívánta ezzel letesztelni, a portugál nyelvtudásomat, vagy ő volt annyira inkompetens, hogy nem tudta kiszámolni a születési dátumom alapján, amit nyilván látott az előtte tornyosuló hatalmas monitoron. Főleg, hogy nemrég volt a születésnapom. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, és csak bámultam rá nagy bociszemekkel, de egy hang nem jött ki a torkomon.
„Bözsi, ne sírjon, Bözsike drága, feledjen el”, dúdolta maga elé az ura kedvenc slágerét, ahogy hozzálátott a palacsinták megtöltéséhez.
Hirtelen úgy érzi, látta már valahol ezt a szobabelsőt, vagy valami ehhez hasonlót, a csíkos kárpit, a koloniál nagyszekrény, a leharcolt franciaágy oly ismerősnek tűnnek. Pont, mint a nagymamánál Debrecenben, csak ott nem volt ekkora kupleráj.