Megrendülve állt a sötét, baljós hangulatú festmény előtt. Ahogy a szeme minden részletét beitta, a világ egyre kisebbre zsugorodott, tonhalkonzerv szagúvá vált, a gyöngysor ennek az elegáns, fiatal nő nyakán fojtogató ujjá görbült. Nem. Ezt most lezárom. Le kell zárnom. Nem félhetek tovább. Körbenézett a galérián, és határozott léptekkel a művészhez lépett, aki épp egy apró szendvicset tömött a szájába, miközben egy irritáló hangú férfi műelemzését hallgatta birkatürelemmel.
– Művésznő, elkísérne a terem végén álló képhez? – szólította meg az apró termetű festőlányt.
– Persze, örömmel – és egy hálás mosollyal jelezte felé, hogy megmentette a halálos unalomtól. – Ha nem bánod, inkább tegeződjünk, szerintem nagyjából egy korosztály lehetünk.
– Láttam, hogy sokáig álltál a kép előtt. Mi az ítélet? – tárta szét a kezét Maja.
– Sokkoló, ijesztő, a hideg ráz ki tőle. Ezért akarom megvenni – felelte elszántan a nő.
– Sajnálom, de ez a kép nem eladó – mosolygott. – Ez inkább figyelemfelkeltés. Szeretném, hogy minél többen lássák, és elgondolkodjanak azon, mennyire mindennapos a kapcsolaton belüli erőszak. Sose tudhatjuk, mik zajlanak pontosan a zárt ajtók mögött, pedig sokszor csak egy fal választ el a szörnyűségektől, és mégsem teszünk ellene semmit, mert nem a mi dolgunk.
– Személyes tapasztalat ihlette? – fordult a lány felé, leküzdve a gombócot a torkában.
– Igen is, meg nem is. Hála a jó égnek, nekem eddig sose kellett ilyesmit átélnem, de nem sok választ el tőle. A műhelyem melletti lakásban mindennapos a dráma – Maja elgondolkodva szorosabbra húzta maga körül a bohókás kaftánját.
Egy ideig csak álltak szótlanul, mindketten a magunk világába merülve. Az átsuhanó emlékek üde arcukat szürkére satírozták.
Maja napja aznap is ugyanúgy kezdődött, mint a legtöbb az utóbbi öt évben. Reggel felkerekedett, hogy műhelyében belevesse magát a restaurálásba és folytassa elkezdett festményeit. A parányi műhelyt a város egyik napos, fás övezetben bérelte. Szerette felvenni a fehér, csupa folt overálját, és abban dolgozni. Nem volt rutinja, csak érzésből csinált mindent. Mikor hangosan hallgatott zenét, a képei színesebbek voltak, több volt bennük az absztrakt vonás. Mikor a csendet választotta inspirációnak, a színek fokozatosan tűntek el. Pár hónapja kezdődött ez a felismerhető tendencia nála, előtte pont fordítva volt. Egybecseng ez a változás annak idejével, mikor a szomszéd lakás új lakókat kapott. Szíve szerint ő vette volna ki, de a képei egyelőre nem értek annyit a piacon, hogy megengedhesse magának. Mai napig emlékszik az első találkozásra az újdonsült szomszédokkal. Épp a szemetet vitte ki, mikor összefutott velük a közös folyosón.
– Helló, hadd mutatkozzunk be. Most költöztünk be a szomszédba – nyújtotta oda lapáttenyerét a középkorú férfi, csuklóján a svájci óra finoman kúszott elő az ingujj alól. – Henrik vagyok, ő itt a feleségem, Bea – karolta át gyengéden karcsú, bárgyú mosolyú nejét.
– Sziasztok! Isten hozott a házban. Azt hittem, már sose költözik be senki, jó ideje üresen áll – rázta meg a férfi kezét Maja kedvesen.
– Ja, hát van az a pénz – nevetett fel a férfi, és sokat sejtető pillantással párjára nézett. – No, mindenesetre szép kis környék.
– Igen, én is nagyon szeretem. Minden reggel korán jövök, van, hogy csak este megyek haza – fűzte hozzá a lány.
– Te nem is itt laksz? – csodálkozott Henrik, és tett egy lépést hátra.
– Itt van a műhelyem, festő vagyok – kezdett magyarázkodni.
– A, oké. Az más. Már azt hittem, valami takarítónak mutatkoztam be ilyen lelkesen – nevetett fel öblös hangján Henrik. Maja szép napot kívánt, és miután gyorsan kidobta a kukászsákot, sebes mozdulattal ugrott be a saját barlangjába. Kellemetlenül ostobának találta ezt a helyzetet, aztán kirázta magából a rossz érzést, és munkának látott.
Hetek teltek el úgy, hogy mosolyogva integettek egymásnak, mikor véletlenül összetalálkoztak. A férfi általában későn ért haza, és a nő már korán elindult a SUV-jával. Egyik este Maja úgy döntött, a műhelyének padlóján alszik a hálózsákban. Bujkált benne valami nyavalya, jobbnak látta, ha inkább pihen. Nem hiányzott még, hogy átverekedje magát a városon BKV-val. Álmában dobálta magát, forgolódott, mint akit rugdosnak. A hangok egyre csak üvöltöttek a fejében. Zihálva riadt fel lázálmából. Körbekémlelt a sötét szobán, és akkor hallotta meg az üvegcsörömpölést, az ajtócsapkodást.
– Hol voltál, mikor hívtalak, mi? Megmondtam, hogy ha hívlak, fel kell venned azt a kurva telefont, világos? – hangzott a mély, indulatos hang, melyet dulakodás zaja kísért.
– Eressz el, mondtam, hogy le volt némítva, nem hallottam – könyörgött a női hang. – Kicsim, ne legyél már rám mérges, tudod, hogy csak te vagy nekem. – A válasz nem szavakkal sújtott le.
Majában nem volt erő ahhoz, hogy felkeljen, és saját rémálma folytatásának tudta be a nyomasztó hangokat.
A következő hetekben mégis hajtotta a kíváncsiság. Vajon tényleg csak a képzelete játszott vele? A zsigereiben érezte, hogy valami sötétség járja be a falakat. A hangos szóváltások, a nehéz tárgyak puffanása, a jajveszékelő rimánkodások gyakorivá váltak, mely furcsa ihletet adott neki a festéshez. Kiállításának reggelén szerencsétlenségére belebotlott a szomszéd nőbe, aki véraláfutásos arcát még nem takarta el nagy napszemüvegével. Épp az ajtót készült becsukni maga mögött, mikor meglátták egymást. Maja felé lépett, hogy szárnyai alá vegye, de a nő lesütött szemmel igyekezett kerülni a tekintetét, mikor az öblös hang felmordult a háttérből.
– Takard már el a fejed, te hülye! – és megjelent az ajtóban élére vasalt ingében a rém. Lassan Maja felé fordította fejét, varangyvigyorát rávicsorítva sziszegte fogai közül: – Te meg keressél magadnak gyorsan új helyet, kis majom, különben nem lesz mit kiállítanod – azzal bevágta a nehéz acélajtót.
A lány messzire elkalandozott, gondolataiból a galéria tulajdonosa zökkentette ki.
– Itt az idő, beszéd és koccintás – tessékelte Maját határozottan a rögtönzött pulpitushoz.
Maja kisimította színes ruháját, és mosolyt erőltetve arcára megköszönte mindenkinek a részvételt. Már épp emelte poharát, mikor a tömegben észrevette a napszemüveget. A hirtelen támadt csendet csak a terem vége felé haladó cipő kopogása törte meg, és egy sistergő hang. A nő akkurátusan ráfújt egy ikszet a kiállított festményre.
– Törődj a magad dolgával, te nyomorult! – hangzott a feldagadt szájú nő szájából. Vállát kihúzva, fejét felszegve Maja szemébe nézett, és kivonult a galériából.
Az emberek döbbenten nézték a piros festékkel összemázolt képet, és suttogva forgolódtak, válaszokat keresek. Maja szeme előtt lehúzták a fekete függönyt, a sokktól kiszáradt szájjal hebegett.
– Pont erről szól ez a kép – hangzott a gyöngysoros nő szájából. – Na, még mindig nem eladó? Ötmilliót fizetek érte – a zavaradott Majához fordult, és előszedte pénztárcáját, melyet még exférjétől kapott, mielőtt az is megvadult volna.
(Fotó: Ylanite Koppens, kép forrás: Pexels)