A november lassan vánszorgott, délelőtt még úgy tűnt, inkább visszafordul az október felé, estére mégis felöltötte késő őszi ábrázatát. Egyhangúan szemerkélt az esőnek sem nevezhető permet. Éppen csak arra volt jó, hogy a járda opálos fényt kapjon, és a munkából hazafelé igyekvő emberek szaporázzák a lépteiket.
Gyurka ismét túlórázott, szerette a számok világát, a tervező rajzasztal egyértelmű simaságát. Tőle nem kapott fölösleges kérdéseket, és elvárások nélkül érezte magát biztonságban. Korábban is érte már az este a gyárban, de novemberben a hétvégeket is bent töltötte. Így próbált az életétől távolodni. A kollégák kedvelték a mérnök urat. Bíztak benne, tudták, hogy bármikor számíthatnak rá. Rutinosan használta a forrasztópákát is, segített kijavítani a nyáklapot. Furcsállották ugyan, hogy a tragédiát követően sem vett ki szabadságot, annak ellenére, hogy az osztályvezető felajánlotta a segítséget:
– Menjen haza a kislányához, foglalkozzon a családjával, a rajzasztal megvárja! Gyurka megrázta a fejét, konokul a határidőkre hivatkozott, és arra, hogy meg tudja oldani a magánéletét egyedül is. Közben érezte, hogy ez a fölösleges, bár jó szándékú beszélgetés is elég volt ahhoz, hogy egy pillanatra kizökkentse a számok monoton nyugalmából, és feltépjen néhány emlékképet a múltból. Pedig ő sem a fájó, sem a szép emlékeket nem hívta elő, az egész lelkét bezárta egy kemény fal mögé. A munkatársak eleinte félénken közelítettek felé, néhány esetlen szóval és kérdéssel próbálkoztak. Gyurka néha csak bólintott szótlanul, máskor dünnyögött valami köszönömfélét, és elfordult, vissza az asztalához.
Nem sokkal Pamacs halála után Gyurka megkapta a behívóját. A családtagok elkerekedett szemmel nézték az egyértelmű utasításokat tartalmazó parancsot. Az első kétségbeesést követően biztosan tudták: ez lehetetlen, muszáj valahogy kibújni alóla. Döntött. Bement a főnökéhez, és előadta, hogy milyen helyzetbe került. Az osztályvezető megértően bólogatott, biztosította, hogy sürgősen intézkedik, és támogatólag továbbítja kérelmét a hadkiegészítő parancsnokság felé. Meg kellett ugyan jelennie személyesen egy bizottság előtt, ahol hivatalos dokumentumokkal igazolta lánya születését és felesége halálát. A határozat egyértelmű volt: a családfenntartó egyedülálló apát felmentették a sorkatonai szolgálat kötelezettsége alól. Az irat tolakodóan tükrözte a jelent. Hogy mennyire, ezt akkor még elképzelni sem tudta.
Gyurka a temetés után néhány hónappal betért a kedvenc kávézójába, ahol évekkel korábban meghívta Pamacsot és a barátnőjét a „mindent elindító” pohárra. Megrázta a fejét. Ez nem lesz így jó. Itt minden rá emlékeztet: talán még az illata is itt van a levegőben. Az a szék volt a kedvenc helye, a lánykérés, a pezsgős koccintás, a rakoncátlan szőke fürtök, a nevetése, az első találkozás. A meghitt beszélgetéseik asztalára nem nézett, a székét elfordította, a radírt erősebben nyomta lelke pergamenjéhez, hogy minél homogénebbre satírozza a képeket.
– Anna! Legyen szíves, hozzon nekem egy kávét! – fordult a pincérnő felé, aki kedvesen köszöntötte régen látott törzsvendégét. Hallott a tragédiáról ő is, mint a kávéház többi vendége. Az orvostanhallgatók napokig szörnyülködtek évfolyamtársuk elvesztése miatt.
– Parancsoljon! – tette le a kávét és a pohár vizet az asztalra. – Sajnálom, ami önökkel történt. Ha bármiben tudok segíteni, kérem szóljon!
Gyurka üveges tekintettel nézett fel rá, és bólintott. Most mintha a kávé íze is más lenne.
– Tudja, ön látott minket… és én nem tudok ezzel az egésszel mit kezdeni. Nem merek emlékezni, nem tudok a gyerekhez fordulni. A munkahelyemen képes vagyok működni. Éjszakánként előfordul, hogy gyalog jövök haza. Próbálom kiszellőztetni a fejemet, időnként jót tesz a gondolataimnak, máskor még jobban magamba fordulok. Szívesen cserélnék vele. Nemcsak akkor, amikor a kórházban volt, hanem bármikor, most is – tette hozzá halkan. – Bocsásson meg, tapintatlan voltam. Nem tudom, miért zúdítottam a fejére mindezt.
– Hol dolgozik? – Anna kérdőn nézett rá, és zavartan a közeli pultnak dőlt.
– A BHG-nél, a Fehérvári úton van az irodaház.
– És onnan gyalogol az Üllői útra?! – Anna elhallgatott. Nézte a nemrég még boldog fiatalember arcát: milyen megtört, a szemének nincs fénye, a tekintete rémülten szűköl. Gyurka szórakozottan gyűrögette a szalvétát a kezében:
– Mennem kell, anyu és a kislány lassan ébrednek az éjszakai etetéshez – sóhajtott, aztán fizetett, és kilépett az éjszakába: – Most minek menjek haza… és kihez… hulla fáradt vagyok. Pamacs, hol vagy? Mit csináljak? Te tudnád a helyemben – motyogta magában, és óvatosan kinyitotta a lakás ajtaját. A csönd egy pillanatra megnyugtatta. Hangtalanul feküdt be az ágyába. Szokásától eltérően nem vette elő felesége kórházban írt búcsúlevelét, pillanatok alatt elaludt.
Nem álmodott, pedig nagyon várta már, hogy legalább éjszaka előjöjjön a kedves arc és a mosoly, ami mindig elvarázsolta, a mozdulatok, az érintése. De semmi. Maradt a fátyolosan tünedező szürkeség. Megtörten ébredt, miután anyja már harmadszor figyelmeztette. A konyhában a már-már rendszeres, étkezéssel kapcsolatban kialakult harci helyzet fogadta. A kislány és a nagymama küzdelmét kiköpött tejbegrízfoltok, felborult tej és sírósra görbülő, maszatos arc jelezte. Gyurka halványan elmosolyodott.
– Hagyja már békén! Látja, hogy nem kéri…
– Igen, fiam, és akkor mit adjak neki reggelire? A lányok szerint ezt minden gyerek szereti.
– A tápszerre is azt mondták, és még a falat is telehányta vele. Talán ő se lesz egy reggeliző típus. Emlékszik, Pamacs se evett semmit az egyetem előtt… – dünnyögte magának, és indulni készült. Ahogy kimondta, megijedt. Rájött, hogy a lányában már megint a felesége itt maradt nyomait keresi.
– De ő még egyéves sincs! – hangzott az ingerült válasz.
Az első kávé és a kislány ösztönös ellenállása annyi életkedvet csöpögtetett belé, amennyi elégnek bizonyult a nap indításához.
Szólok a lányoknak, hogy adjanak tanácsot az evésben, mert ez nem megoldás. Persze a tejbegrízen nincs mit szeretni – morfondírozott magában.
Pamacs barátnői még aznap este befutottak, elvitték a kislányt sétálni, és tőlük telhetően próbálták a nagymamát megnyugtatni: ha éhes, úgyis enni fog, nincs semmi baja, egészséges, szépen fejlődik.
– Tessék megpróbálni a sósabb ízeket, hátha azt szívesebben elfogadja!
A nagymama keskenyre szorított száját látva jobbnak látták, ha mielőbb elindulnak. Beültek a kávéházba, ahol korábban vidáman beszélgettek hármasban.
– Emlékszel, milyen kitartóan szemezett Pamacs Gyurkával? Ő meg rendszeresen a Népszabadság mögé bújt.
– Persze. Hónapokig figyeltük, mire végre megtette a kezdő lépést, és küldött nekünk egy-egy pohár bort.
– Akkor én ott se voltam, csak a beszámolótokból értesültem a fejleményekről.
– Hát igen, Pamacs röpködött boldogságában.
Elhallgattak. Az asztal fölé telepedő csendben átsuhant barátnőjük fesztelen bája és kedves mosolya.
Észre sem vették, amikor Anna odalépett hozzájuk.
– Szervusztok, hozhatok nektek valamit enni, vagy inni? Talán megzavartam valamit? –kérdezte, de a lányok némi késéssel nemet intettek.
– Pamacsról beszélgettünk, és a megismerkedésükről. Erről az egész felfoghatatlan tragédiáról. – szótlanul bólintott, és tétován belekezdett. – Régóta ismerem az egész családot. Gyurka apja néhány éve ment el, nem sokat foglalkozott a fiával. Igazi bohém hírében állt, többször jött be kapatosan záráskor az őt kísérő cigányzenészekkel, majd a lépcsőház közepén eljátszatta velük a felesége kedvenc nótáját – zavartan elhallgatott, letett az asztalra egy üveg szódavizet, két mignont, és visszament a pult mögé. Rendszeresen látta az ablakon keresztül a lányokat Pamacs halála után is, ahogy felváltva vitték sétálni a kislányt. Persze a hétvégéket kivéve, amikor Pityu néni rótta köreit a környéken, ügyetlenül tolva maga előtt az ormótlan babakocsit.
Pityu néni… ahogy a lehetetlen piros blúzában és kip-kop tűsarkú cipőjében, parfümfelhőben úszva rendszeresen betoppan, és kéri az előre megrendelt süteményt. Ő az üde színfolt a családban, mindenkitől különbözik.
– Persze igaza van, attól, hogy a világ beszürkült körülötte, ő még kiragyoghat belőle – sóhajtott Anna, és elmosolyodott.
A gyászév karácsonya élettelenül, a megszokásokkal körbebástyázva telt. Juci, Pamacs nővére a temetés óta először látogatta meg a családot, most sem szívesen hagyta magára kétségbeesett édesanyját. Folyamatosan gyötörte a lelkifurdalás. Hol azért, mert nem vette észre időben, hogy a húga beteg, hol maga miatt. Ha már egyiküknek menni kellett, miért nem ő… Gyurka a Keletiben várta a sógornőjét. Sápadtan néztek egymásra, és sután ölelték a másikat.
– Fogytál – nézte megindultan Juci.
– Te is változtál. Anyukátok hogy van? – nyelt egyet, talán már nem így kellene fogalmazni, aztán legyintett.
– Szerinted mégis hogy? Eltemette a lányát, akkor nyugodtabb, ha mellette ülök.
– Ha nem bánod, sétáljunk! Otthon nem tudunk kettesben beszélgetni.
– Nekem is jót tenne, mielőtt szembesülök a hiányával. A kislány jól van?
– Igen. Az étkezéseknél állandó a cirkusz, több kanál ételt is összegyűjt a szájában, és egyszerre köpi ki, jó esetben a nagyanyja arcára.
– Te jó ég! És miket adtok neki?
– Nem tudom – rántotta meg a vállát –, anyu találja ki a menüt. A tejet nem szereti, a tápszert se, az utóbbi hét sikere a paprikás krumpli volt, persze pürésítve.
– Szívesen átvesszük anyuval a nevelését, levennénk a gondot a válladról, és bármikor szeretettel várunk… – ismételte meg Juci óvatosan a korábbi ajánlatát, de Gyurka egyetlen dühös intéssel beleforrasztotta a szót:
– Ne is folytasd! Az én feladatom őt felnevelni és ütésállóvá tenni az élet kegyetlenségeivel szemben! Ti csak elkényeztetnétek.
Juci könnybe lábadt szemmel hallgatta a keserű szavakat, és döbbenten tapasztalta, hogy a sógora mennyire megkeményedett. A volt sógora.
– Horgoltam a kislánynak takarót – váltott témát –, hozzá illő sapkát és kardigánt. Elhoztam azt a terítőt is, amit Pamacs otthon kezdett készíteni a nyáron. Van benne egy kanyar, de úgy hagytam, legalább őrzi a keze nyomát – ahogy ezt kimondta, eleredtek a könnyei. Gyurka szótlanul hallgatta, és bólintott.
– Ne haragudj, most vettem észre, mekkora csomag van nálad. Add ide, hadd segítsek! Ha egyetértesz, a következő megállónál szálljunk fel a trolira! Gondolom, még a temetőbe is szeretnél kimenni. Megfagysz, mire hazaérsz.
Amikor a lakásajtóhoz értek, Juci megállt egy pillanatra, és erőt gyűjtött. Korábban Pamacs megismerte nővére közeledő lépteit, futott elé, és már az előszobában a nyakába ugrott. Most csönd fogadta. Hiányzott az öröm, a karácsonyi fenyőillat, helyette ételszag és tapintható üresség járta át a levegőt. A nagymama és Pityu néni a konyhában várták a vendéget.
A kislány már aludt. Juci állt az ágy fölött, figyelte a békésen szuszogó gyereket, és bizonytalanul kereste a húga vonásait. Nem bírta sokáig. Elköszönt, és megígérte, hogy az első születésnapon meglátogatja őket. Gyurka sem maradt otthon, együtt indultak a temetőbe Pamacshoz. Vettek egy koszorút, néhány mécsest, és elsétáltak a nyughelyhez. A sírra ültetett fenyő friss illata szívükbe csalta a régi karácsonyok emlékét, mintha Pamacs ezzel üzent volna. Mindkettőjüknek mást. Juci rutinosan rendbe tette a sírkövet. A mindenszenteki elszáradt csokrokat kidobta, a friss koszorút középre tette, és meggyújtotta a mécseseket. Álltak szomorúan, és bámulták a feliratot.
– Remélem – köszörülte meg a torkát Gyurka –, hogy az utolsó két hétben a rémületem és önsajnálatom mellett képes voltam megadni neki azt a figyelmet és szeretetet, amit érdemelt. Nem tudom, vajon kérdeztem-e őt eleget a saját érzéseiről, vívódásairól. Nem mutatott félelmet, és én nem mertem szóba hozni… Sokszor úgy érzem, hogy azokban a szörnyű napokban még ő kímélt engem.
Juci bólintott: – Nagyon szeretett benneteket!
Gyurka elgondolkodott: vajon szeretheti-e a lányát úgy, mintha a felesége még élne. Pamacs egész lényéből magától értetődően áradt a szeretet. Erre ő képtelen. Esténként néha megállt a járóka mellett, felvett egy kidobott kockát vagy megigazította a lerúgott takarót. Olykor csak kereste az álmos tekintetet, és zavartan tovább lépett.
Egy tavaszi délután Gyurka a konyhában rajzolt, a nagymama főzött, amikor a kislány felállt a járókában, és rámutatott:
– Papa, papa – mondogatta –, és ahogy megérezte a felnőttek örömét, egyre hangosabban ismételte. Apja meghatottan emelte fel, és magához szorította. Rég tapasztalt melegség járta át.
– És ott ki van? – mutatott a tűzhelynél álló anyjára.
– Mami, mami, mami – repdesett a kislány a kezével, amíg nagyanyja kézbe nem vette. Ujjongva várták Pityut a hírrel, aki hamarosan meg is érkezett. Bemutatták a tudományt, majd Gyurka rámutatott Pityura:
– Ő Ilonka, mondd csak!
– Onka – csilingelt a válasz.
Gyurka aznap este először feküdt le melegséggel a lelkében. A fülében csengett lánya első szava. Az érzés megijesztette, távoli emlékeket idézett fel benne, egy pillanatra úgy tűnt, mintha a jég repedezni kezdett volna a lelkén.
Az első születésnapon a közeli családtagok és Pamacs barátnői látogatták meg a kislányt. Aztán egy labdával és egy babával a kezében Juci is megérkezett. A tortát az egyik szomszéd készítette. Gyurka örömmel nyugtázta a figyelmességet, ám zavarba is jött tőle: – Egyéves lett a lányom, és én részt sem vettem a készülődésben, mintha vendég lennék a kicsi életében. Nem is tudom, mit kellene most éreznem. Majd, ha idősebb lesz, képes leszek közelebb kerülni hozzá – nyugtatta magát bizonytalanul.
Közeledett Pamacs halálának első évfordulója. Senki nem tudott mit kezdeni a dátummal. Gyurka kiment a temetőbe, gépiesen rendezgette a virágokat. Észrevette, hogy a síron elültetett fenyőn friss, új hajtások bújtak elő, mintha üzenetet hordoznának, az életét. Óvatosan simított egyet a kis fán, és arcát a szeptemberi napsütés felé fordította. Hazafelé vette az irányt. Kihagyta a kávéházat, és a család nagy meglepetésére korán megérkezett. Pityuval szinte egyszerre értek a vasrácsos kapuhoz.
– Csókolom! Vigyük el a kislányt együtt sétálni, legalább anyunak lesz egy kis ideje magára.
Pityu lelkesen bólogatott, miközben bizonytalanul fürkészte Gyurka arcát. Alig mert hinni a fülének. Felöltöztették a gyereket, és elmentek a közeli játszótérre. Letáboroztak a homokozó mellé, miközben a gyerek elmélyülten építette a tornyokat.
– Anyádnak pihenésre van szüksége, ez az év kemény volt neki is – jegyezte meg Pityu –, elfáradt. – Én jövök minden nap, de ez kevés. Több időt kellene együtt tölteni a lányoddal! Próbálj meg legalább az estéi részévé válni. Vagy a hétvégéken találj ki valamit! Lemaradtál arról, amikor felült, elindult! Ne engedd el a csodát, amit adhat!
– Az én csodám Pamacs volt. Az egyik orvos szerint elképzelhető – nézett maga elé egy fűcsomót piszkálva –, hogy a terhesség hozta elő a változásokat a szervezetében, ami a betegséghez vezetett. Elhallgatott. Süket csend telepedett rájuk. Pityu a táskájában kotorászott, különösebb cél nélkül elővette a szemüvegét, és törölgetni kezdte:
– Lehet, de nem tudhatod biztosan. A lányok szerint a tudomány mai állása az okot nem ismeri, miért ő, miért pont most, és miért így…
Gyurka idegesen dobolt a lábával, és váltott:
– Van kedve elmenni anyuval és a gyerekkel a Mátrába? Szóltak a gyárban, kéthetes beutalót ajánlottak a vállalati üdülőbe. Teljes ellátással az erdő szélén, jó levegőn, elmegyek magukért – nézett kérdőn a nagynénjére.
– Megoldom, ha szükséges, kiveszek szabadságot. De tudod, hogy nem erre gondoltam, amikor a pihenést említettem. Persze, mégiscsak jó ötlet, próbálj kimozdulni, amíg nem vagyunk itthon, ne csak a munkahelyeden ülj és szívd az egyik cigarettát a másik után!
– Pamacs is dohányzott – dörmögte Gyurka, és rágyújtott. Pityu lemondóan sóhajtott, és elhessegette a füstöt az arca elől. Nem mintha ettől tisztábban látott volna bármit is.
A BHG óvodája felajánlotta Gyurkának, hogy felveszik a kislányt, ha már szobatiszta. Apa és lánya rövidesen együtt indultak hajnalonként a Fehérvári úti épületbe. Az óvónők szerették a kedves, nyitott gyereket, akivel az első probléma anyák napján adódott. A feladat szerint mindenkinek rajzolnia kellett valami szépet az édesanyjának, amit majd a közös ünnepen ad át. A kislány lefagyott, tiltakozott, végül kapirgált egy rajzot az édesapjának. Az ünnepen fényképek is készültek: az anyukák körében ott ült fegyelmezetten Gyurka is Jucival, aki még mindig talpig feketében járt. A műsor végén került sor a virág átadására. Ekkor a gyerek megtorpant az apja és az anyja síró nővére előtt, végül az apja kezébe nyomta a megnyomorgatott szálat, majd az óvónőhöz futott. Mindhárman zavarba jöttek.
Amikor hazaértek, Gyurka elmesélte a történteket. Édesanyja és nagynénje összenéztek. Pityu csóválta a fejét:
– Nem lesz ez így jó, a kislánynak anya kell, neked pedig társ. Mi segítünk, de már nem vagyunk fiatalok – hümmögött, és folytatta. – Egy kolléganőm ismer egy szerény, szorgalmas lányt, akinek biztos munkahelye van. Megismerhetnéd… egy próbát megér. A rajzasztal nem segít apává válni.
Gyurka ingerülten megrázta a fejét. Majd pár nap elteltével rákérdezett a részletekre. Néhány hét múlva került sor az első találkozásra.
Fotó: Anastasia Shuraeva, kép forrása: Pexels