1957. Moszkva, valahol egy külvárosi sintértelepen
Óvatosan kinyitottam a szememet, és a hajnali félhomályban egy óriási patkányt pillantottam meg, aki egyenesen farkasszemet nézett velem. Idegesen beleszimatolt a levegőbe, majd amikor rájött, hogy rács mögött vagyok, fújt egyet, aztán olyan peckesen kezdett el sétálni, mint egy törzskönyves uszkár. Hirtelen egy nagy rázkódást éreztem, amit odakintről mély, brummogásra emlékeztető morajlás kísért. Aztán a hang szép lassan elhalt egy hatalmas csikorgásban, melyet cipők ütemes dobogása követett, miközben a levegőt izzadság és alkohol szaga töltötte be. Vakarózni kezdtem, és eszembe jutott a brummogó és uborkaszerű óriások otthona. A hely, ahol születtem és felnőttem a négy testvéremmel, akiket felfaltak a patkányok.
Közben a zöld óriás brummogva elindult, s vele tartottak az emlékeim is. Elvégre ez már a múlt, s lassan egy éve annak, hogy itt élek a telepen, és hát mit is mondhatnék?! Egyfelől örülök, hogy nem kell áznom és fáznom, hogy rendszeresen adnak enni, másrészt a ketrecem olyan szűkös, hogy alig tudok megfordulni benne. De a legrosszabb a mindent átitató, dohos szag, ami arra a bérházra emlékeztet, ahol gyakran megfordultunk anyámmal, miután rájöttünk, hogy a zöld óriás gyomrában eljuthatunk oda, s ahol a kukákban mindig sok volt a finom falat. Igaz, a bérház veszélyes hely, és nemcsak a nagy darabokban lehulló vakolat, a hiányzó lépcsők meg a macskaméretű patkányok, hanem a fiatal fiúk miatt is, akiknek az volt a kedvenc szórakozásuk, hogy egy kapualj mögé elbújva a kellő pillanatban lecsapjanak ránk, és kővel dobáljanak meg minket.
Egy különösen dermesztő téli napon anyámmal épp a bérház folyosóján osontunk, amikor a rozoga gangon feltűnt egy idős nő, aki sárga kendőjével és ócska seprűjével pont úgy nézett ki, mint Baba Jaga. Amikor meglátott minket, elbődült és utánunk iramodott. Mi persze gyorsabbak voltunk nála, így sikerült őt hamar leráznunk, de amikor kiértünk az utcára, szembejött velünk a vason csoszogó küklopsz, aki egyetlen parázsló szemével dühösen nézett ránk, miközben mély, gurgulázó morgást hallatott. Én elég fürge voltam, de anyám nem, így a küklopsz egy szempillantás alatt maga alá gyűrte és kettészakította őt. Odarohantam, de anyám helyett csak véres húscafathalmot találtam, kígyóként tekergő belekkel és más belsőségekkel. Akkor és ott mindennél magányosabbnak és elveszettebbnek éreztem magam, miközben a lábaim remegtek, a gyomron pedig úgy hullámzott, mint a Moszkva folyó vihar idején.
Aztán másnap megvirradt, és mivel én még mindig éltem, bevackoltam magamat a közeli parkba, ahová sok ember járt, s ahonnan az egész város legfenségesebb illatai szálltak. Csakhogy az illatoktól még egy kutya se lakott jól, ezért ha piknikező emberekre bukkanttam, igyekeztem a lehető legártatlanabb képet vágni, hátha leesik nekem is néhány morzsa. De az emberek nem akarták megosztani velem az élelmüket, sőt volt, aki még jól meg is dobált csontokkal, miközben a társai hangosan kacagtak és bátorították őt. Még szerencse, hogy a kukák mindig dugig voltak minden földi jóval, így soha nem kellett nélkülöznöm. Ráadásul a parkban nem volt több kóborkutya, így attól sem kellett tartanom, hogy valaki eleszi előlem a legjobb falatokat.
Csakhogy a bőség nem tartott sokáig, s előbb a fák szabadultak meg elsárgult lombjuktól, majd a tél is megérkezett egy fagyos fuvallat kíséretében, s nekem hirtelen azzal kellett szembesülnöm, hogy nemcsak hogy nincs mit ennem, hanem szép lassan olyan keményre fagyok, mint az úttest. Ezért aztán bejártam egész Moszkvát, hátha találok valahol valami menedéket. Időnként, amikor egy-egy házhoz értem, óvatosan megálltam, s bepillantottam az ablakán. Sokszor láttam családokat, akik boldogan simogatták és ölelgették a kutyáikat, miközben finomabbnál finomabb étkekkel kényeztették őket. De az egyetlen, aki a reménytelenség mellett a nyomomban volt, az egy nagydarab, tagbaszakadt fickó volt, aki mintha a fejébe vette volna, hogy elfog engem. Persze mindig sikerült megszöknöm előle, elvégre egy kutya fürgébb egy embernél, főleg ha az olyan részeg, mint a sintér.
Ám az egyik fagyos reggelen valahogy elhagyott engem a szerencse, és a sintér elkapott az enyészet egyik sötét sikátorában. Azóta itt élek, és van egy szakadt pokrócom, amit meg kell osztanom néhány csótánnyal. Igazán kedves társaság, csak néha csiklandoznak a lábaikkal. Ám ahogy most az életemről elmélkedek, hirtelen előttem áll két fehér ruhás fickó, akik szemüvegük és görbe orruk miatt úgy néznek ki, mint a baglyok. Kinyitják a ketrecem ajtaját, én pedig vadul morogni kezdek, miközben egy gyors mozdulattal kivesznek, és az egyik fehérruhás alaposan megvizsgál, aztán mond valamit a társának, majd beraknak egy dobozba. Persze próbálok ellenállni, de hasztalanul, majd érzem, ahogy remeg alattam a föld, mert valami pöfékelő óriásra raktak, utána meg egy hatalmas madárra, ami visz engem valahová az ismeretlen messzeségbe, mígnem egyszer csak leszáll. Én pedig végre megpillanthatom az új otthonomat, ahol minden fehér, beleértve a falakat és az emberek ruháit is. Egy kennelbe tesznek – nem nagyobb, mint a sintérnél, de mégis jóval komfortosabb, az étel pedig első osztályú. Igaz, időnként fogdosnak, meg nyomogatnak és fura ruhákba öltöztetnek, de közben simogatnak és szeretnek is. Ráadásul már nevem is van: Lajka! A szerencse végre rám mosolygott, van otthonom és családom.
1957. november 2. Bajkonuri kilövő állomás
A Bajkonuri kilövőállomás főparancsnoka épp az ebédjét fogyasztotta pazarul berendezett irodájában, amikor váratlanul kopogtak a nyírfából készült ajtaján.
– Ki az? Fáradjon csak be!
A hívásra egy fiatal, kissé zilált megjelenésű technikus lépett be a szobába, kezében egy halom papírral, amit a parancsnok asztalára tett, majd izgatott hangon azt mondta neki:
– Minden előkészület rendben lezajlott, Parancsnok Elvtárs. A Szputnyik-2 készen áll a holnap hajnali kilövésre.
(Fotó: Margarita Kosior, kép forrása: Unsplash)