– Az a picsa megint leszarta.
Szandra a fogasra akasztja a kabátját, harisnyás lábfejéről lehúzza a csizmát, és a rózsaszínű bolyhos papucsba bújik. Az úton hazafelé, a kormányt szorongatva többször kiosztotta az ostoba főnökét. – Letöltötte az összes fogyvédes memót a Black Friday hetében. Annyi esze van, mint egy napközis lónak. – Jövő héten bele fogunk dögleni, gondolja, de ezt már nem mondja ki.
– Szandra, nyugodj meg! – hallja a konyhából a férje hangját.
Egy pillanatra lehunyja a szemét, lassítja a légzését, hogy lecsillapodjon.
– Neked milyen napod volt, Milán? – kérdezi szuszogva.
– A szokásos, pörgés ezerrel – feleli Milán, mintegy mellékesen, mialatt hagymát szeletel a konyhapulton. Gumipapucs, szürke tréningnadrág, sárga pólóing. Milán az évek során megtanulta, hogy a nyugalom az ésszerű reakció a felesége lobbanékonyságára. Leteszi a kést, a szemével követi, ahogy Szandra a fekete, egyrészes kosztümben áttipeg az előszobán, majd a kanapéra roskad. Látszik, hogy fejben még a munkahelyén van, idő, amíg hazaér.
– Csinálsz vacsorát? Jaj, de jó! – sóhajt Szandra fáradtan, miközben kinyújtóztatja a végtagjait.
Milán vizet ereszt és sót szór a lábasba, alágyújt az edénynek, és a kés éle ismét kopog a vágódeszkán.
– Amikor kérdeztem, miért töltötte le őket, közölte, hogy nem maradhat kiosztatlan memo. Persze, ha hamarabb szóltam volna.
A csípős hagymaszagban elhallgatnak a koppanások, és Milán félig felé fordul.
– Na várj, nem szóltál neki előre?
– Elfelejtettem – válaszol fásultan Szandra, és érzi, ahogy a düh ismét kezd elhatalmasodni rajta. Képtelen moccanatlanul feküdni, a lába izeg-mozog. Talán segítenem kellene neki, fut át rajta a gondolat, és ülő helyzetbe lendül. Feltápászkodik a kanapéról, kicsoszog a konyhába, és a fakanállal megkavarja a főzővizet.
– Napok óta akarok, de a meetingek miatt valami mindig közbejön.
– Megint mi?
Milán a fejét csóválja, és nyelvét az alsó ajkához feszíti. Ez az öntudatlan arckifejezés mostanában irritálja Szandrát, holott megismerkedésükkor még sármosnak találta. A férje akkor ingatja így a fejét, amikor a szerinte egyértelműt kell magyaráznia.
– Látod, ez a bajod! Hányszor mondtam, hogy előre szólj neki, ha valamit akarsz?! Helyette kell gondolkodnod, hogy ne basszon ki veletek!
Szandra sértődötten Milánra néz.
– Most mit baszogatsz?
A kérdés kitölti a csendet, a főzővíz kifut, a gázláng sercegve pislákol. Szandra lehúzza az edényt a tűzről, és a spájzhoz lép. Egy műanyag tárolódobozzal tér vissza, lépte döng a járólapon. Egy pohárral kiméri a rizst, a lábasba zúdítja, melynek az alja az edénytartó rácson csattan.
– Milán, folyton csak baszogatsz!
Rácsapja a fedőt az edényre, és alacsonyabbra állítja a gázégő szabályzóját. Majdnem sír, de Milán folytatja.
– Ha előre szólsz neki, nem tölti le a memókat, de te mindent csak halogatsz. Így nem lehet egy csapatot irányítani!
A férje higgadtan érvel, miközben olajat tölt egy serpenyőbe, és a fadeszkáról belesöpri a hagymaszeleteket. Szandra a tűzhely mellől figyeli őt. Milán könyvelőként és a konyhában is megállja a helyét. Mennyivel másabb az apjánál, aki alig múlt negyven, amikor egy szívroham miatt leszázalékolták. Papó addig sem vett részt a háztartásban, azután mégannyira sem. Az anyjára maradt a betevő előteremtése. Kislányként alig látta őt, annyit túlórázott. Az új beosztásával járó kicsinyes küzdelmek, a munkanapok, melyek után csak hazaesni lehet. Hol van mindez az anyja élethosszú robotjához képest? Szeretné, ha a munkahelyén megbecsülnék, de nem azt várja, amit Mamika a pedagógusi pályától kapott. Nem akar mindig első lenni, mint az anyja gyermekei az országos TIT-es versenyeken. Így hívta őket, gyermekeim, mintha Szandra egyedül kevés lenne neki. Nem vágyik az év dolgozója kitüntetésre, az örökös címhalmozásra. Nincs szüksége olyan kollégákra és barátokra, akik Papót látva gonosz sajnálkozással pillantanak össze, de az oktatásban elért sikerei miatt irigyen pusmognak. Azt szeretné csupán, hogy a hivatása olyan magasra emelje őt Milán szemében, amennyire az anyját emelte a házasságában.
– Nekem még nincs többéves tapasztalatom. – A szavakat alig bírja kipréselni az ajka közt.
– Nekem sem volt, de megtanultam, hogy sosem szabad halogatni.
Szandra nem bírja tovább, és kifakad.
– Elegem van abból, hogy mindenki kioktat, a főnököm, az anyád, és még te is!
– Én csak elmondom, szerintem mit kellene… – suttogja Milán, de Szandra félbeszakítja őt.
– Apropó, beszéltél már anyáddal?
– Hogy jön ez ide?
– Úgy volt, hogy elmondod neki.
– Nem volt időm rá – motyogja Milán a serpenyőbe bámulva, és a fakanalat keresi. A mosogató mellett megtalálja, felkapja, és elegyengeti a sistergő hagymát az olajban.
Szandra gyomrában megremeg valami. Akár egy földrengés, amit lavina követ, egy hegycsúcsról alázúduló hógörgeteg, amely elsöpör és letarol minden visszatartó erőt, és a felszín alól előbukkanó sziklafoltok feltépett sebekként lüktetnek, feltárva és szabadjára engedve az összes felgyülemlett fájdalmát.
– Arra van, hogy engem baszogass, de arra nincs, hogy felhívd őt és elmondd, miben maradtunk! Hányszor kértelek, hogy állj ki magadért… hogy kiállj értünk!
Milán Szandra felé fordul, kényszeredetten elmosolyodik, próbálja levenni őt a lábáról.
– Most akkor ki baszogat kit?
Néhány éve még elég volt egy engesztelő pillantás, hogy Milán elsimítson egy vitát, de az utóbbi hónapokban már kevés a begyakorolt gesztus. Enyhülés helyett inkább ingerli Szandrát, akinek az arca egy merev maszk, a tekintetéből pedig kiolvasható, hogy a számonkérés folytatódik.
– Már akkor megbeszéltük ezt, miután előjött a témával.
– Tehetetlen vagyok – védekezik Milán –, az anyám nem ismeri a határokat.
– Mire valók a határok?
– Szandra, az anyám nem egy gyerek.
– Mit mondott a jegyesoktatáson a pap?
Milán először nem válaszol. Széttárja a tenyerét, és lassan megcsóválja a fejét. Amikor látja, hogy a kérdést nem hagyhatja figyelmen kívül, leereszti a karját, és egy vizsgázó diák hangsúlyával felel.
– Hogy a gyerek ne essen le a hídról, a korláton túlra.
– Akkor? Nem kéne neki megmondani, hol vannak a határok?
– Nem fog odaégni a rizs?
Milán legszívesebben lezárná a beszélgetést, de Szandra meg sem hallja őt, úgy szuszog, mint aki lefutotta az esti edzésadagját. Hallgatnak. Ólomlábakon vánszorognak a másodpercek. A fullasztóvá váló csendet a fedő kocogása töri meg, amely alól szürke füst gomolyog elő. Szandra feleszmél, az edényhez kap. Felszisszen, a pultra hajítja a forró fedőt, amely hullahoppkarikaként hullámzik a fogantyú körül. Milán nem akar tovább veszekedni, felé nyújtja a kezét.
– Hagyd, beáztatom! Öltözz át, addig elkezdem a csirkét!
Szandrának résnyire nyílik a szája, olyan, mint akinél bent ragadt a lélegzet, aztán mégis átadja az edényt, kiereszti a levegőt, és elindul a hálószoba felé. Milán a szemetes fölé tartja a lábast, és a fakanállal belekaparja a masszává főtt köretet. Alatta az odakozmált rizs egy domborzati széntérkép.
Szandra percekig fekszik az ágyon, a mennyezetre mered. Legszívesebben elsírná magát. A kivizsgálások és a pozíció okozta stresszt, hogy későn ér haza és nem marad ereje háztartást vezetni, egyre többször Milánon vezeti le. Néhány szusszanás csupán, és összeszedi magát. Lehunyja a szemét, majd kikiált a résnyire behajtott ajtó mögül.
– Egyébként, hogy van az anyád?
Milán sóhaja olyan hangos, hogy a hálóban is hallja.
– Rosszabbul, nem szedi a gyógyszereit. Összevesztem vele.
– Sajnálom – folytatja Szandra. – Hívd fel, essünk túl rajta! Átveszem a főzést, ha úgy jobb neked.
Milán a hálószobához ballag, és belöki az ajtót. Szótlanul figyeli a franciaágyon elnyúlt feleségét, akinek a fején átvetett pulóver ujja sálként tekeredik a nyakára. Szandra felül, és a vállán szétterülő pulcsival belebújik a tréningjébe. Télen mindig fázik. Mintha a családi otthon melege kevés volna neki, mindegy, hány fokra van feltekerve a radiátor.
– Nem lehetne, hogy mégis nála legyünk? – kérdezi Milán.
Szandra befejezi az öltözködést, visszabújik a papucsába, és hozzálép.
– Két éve minden szentestét anyádnál töltünk, a szüleim rágják a fülemet, hogy mikor kerülnek sorra. Azt válaszoltam, hogy jövőre. Idén együtt leszünk, itthon.
Milán összeszorítja az ajkát.
– Lehet, hogy jövőre már nem él az anyám.
Szandra lágyan megsimítja a mellkasát, mert tudja, hogy ezzel megnyugtatja őt.
– Nem tudhatod. Viszont ha nem idehaza leszünk, akkor a szüleimhez kell mennünk, és én azt nem akarom.
– Folyton ezzel a külön karácsonyozással jössz, nem értem, miért olyan fontos ez.
– Mert nekem számít az ünnep.
Milán hátrafordul, visszasiet a serpenyőhöz, a nyelénél fogva megrázza, majd tűnődve néz az ajtófélfának támaszkodó Szandrára.
– Szerintem nem az ünnep miatt.
Szandra ellép az ajtókeretből, átsuhan Milán mögött, és a szekrény elé guggolva másik lábas után kutat. Ne most, könyörög magában, de Milán kimondja.
– Azt akarod, hogy családként tekintsenek ránk.
Szandra fölegyenesedik, a pultra helyezi az edényt, és maga elé bámul. Próbál nyugodtan lélegezni, de nem könnyű. Milán odalép a háta mögé, és átöleli őt. Szandra meredten áll, karját az oldalához szorítja, és Milán alig hallja a hangját, amikor megszólal.
– Anyám szerint még nem vagyunk egy család.
– Számomra azok vagyunk.
– Az nem elég – fordul meg Szandra. Az orruk összeér. – Nekik is tudniuk kell!
– Ehhez kevés, hogy ne anyámnál, hanem idehaza karácsonyozzunk.
Szandra elfordítja a fejét, a lakás egy távoli pontját fürkészi. A függöny hullámaiból sem olvasható ki, mit kellene mondania.
– Félsz az anyádtól – folytatja Milán, és megfogja a kezét. – Nem mered neki elmondani.
Szandra ezúttal a plafonra pillant, és óvatosan pislog, mint aki nem akarja, hogy az imént cseppentett műkönny kicsorduljon a szeme sarkából.
– Hogy lehet ezt elmondani valakinek? Annak, aki csak gyerekben méri a családot?
Milán maga felé fordítja és két tenyere közé veszi az arcát. A felesége vonásai ellágyulnak az érintése melegétől.
– Tudod mit? – kérdezi tőle. – Elmondjuk neki, hogy nem lehet gyerekünk, aztán felhívom az anyámat. Idén itthon töltjük a szentestét.
(Fotó: picjumbo, kép forrása: Pexels)