novella

Berill Shero: Utasellátó

A bonbonokról nagypapája jutott eszébe, ahogy mosolyogva előhúzta a csokigolyót a kabátzsebből. Az Útitársról meg András. Minden búcsúzáskor egyet a kezébe nyomott, hogy ha nincs vele, akkor se feledje: sosincs egyedül.

Irén összehúzta magán a pulóverét. Feljebb tekerte a fűtést, aztán az ablakhoz tolta a széket. Az utca forgatagát nézte: egy férfi újságja tovaszállt, és megállapodott a Keleti pályaudvar taxidrosztjának tábláján. 

Már nem az utcát látta maga előtt, hanem a múlt képeit. Tisztán emlékezett arra a napra, amikor először járt a pályaudvar impozáns épületében. 1950 februárját írták, a gyógykúráról hazatérő nagyapja elé buszoztak ki az édesanyjával. Elvarázsolták őt a csarnok hatalmas méretei, a kaffogva érkező és dudálva távozó vonatok, a sietős léptű, nehéz kabátba burkolózott emberek, az utánuk maradt illatkavalkáddal. Alig várta, hogy erről a rengeteg csodáról, ami a pályaudvaron magával ragadta, mesélhessen otthon. Boldogsága akkor lett teljes, amikor befutott a szerelvény. A papa, miután össze-vissza csókolgatta, a kezébe nyomott egy zizegős papírba csomagolt, utasellátós csoki bonbont. Akkor még nem sejtette, hogy az Utasellátó végigkíséri az életét.

1964-ben a Keleti pályaudvar hatalmas információs táblája előtt ácsorgott, és igyekezett kisilabizálni, honnan indul a vonat, ami egy óra múlva elviszi az új életébe, az egyetemre. Sietett, hogy elérje a szerelvényt, de a kapkodásban a kötött sapkája otthon maradt. Remélte, az őszi szellő alábbhagy, és fedetlen fővel nem fázik meg a vékony ballonkabátban. Igazított egyet a nylonharisnyán, ám a szél megtréfálta, kikapta a selyemsálat a nyakából. Kétségbeesni sem volt ideje, egy magas férfi már rohant a sál után. Irén hamar szem elől tévesztette a férfit, elnyelte őt a lépcsőn hömpölygő tömeg. Mesebeli királykisasszonynak érezte magát, amikor a fess fiatalember hirtelen előtte termett, és kalapját megemelve így szólt:

– Kezit csókolom, hölgyem, van nálam valami, ami az öné.

Irén belefeledkezett a zöldes szempárba. Néhány pillanat múlva észrevette magát, zavarában elpirult, de hiába nyitotta szólásra a száját, nem jött ki rajta hang.

– Nem baj, ha kegyed nem beszélget velem, bár elképzeltem, ahogyan lágyan csivitel, mint a fecskék az eresz alatt. 

Irén nagyot nyelt, megköszörülte a torkát, de egy darabig még nem tudott megszólalni. A férfi szemmel láthatóan jól szórakozott rajta.

 – Igazán kedves öntől, hogy visszahozta a sálamat. Jelentős érzelmi értékkel bír – találta meg végül a hangját a nő.

– Akkor külön öröm, hogy nem hagytam veszni. Elmesélhetné, mitől olyan fontos, azon kívül, hogy csodaszép – nyújtotta át a virágmintás sálat.

A kezük egy pillanatra összeért, és Irént jóleső melegség töltötte el.

Míves András meghívta egy Bambira az Utasellátóba. A habos kávé és a Bambi mellett repült az idő, majdnem lekéste a vonatot. Így kezdődött. Aztán három év múlva András megkérte a kezét. A Keletiben. Mindketten egyetemre jártak, más-más városba, mégis a pályaudvaron voltak igazán otthon. Ha tehették, az Utasellátóban vártak egymásra. Irén szívesen nézegette a kínálatot. A bonbonokról nagypapája jutott eszébe, ahogy mosolyogva előhúzta a csokigolyót a kabátzsebből. Az Útitársról meg András. Minden búcsúzáskor egyet a kezébe nyomott, hogy ha nincs vele, akkor se feledje: sosincs egyedül. A lánykéréskor kókuszrudat ettek és nagyokat nevettek. Irén tudta, a fiú az ösztöndíjából az ebédre szánt pénzt költi rá. Fiatalok voltak, és boldogok. 

Különösen akkor, amikor megszületett a fiuk, Péterke. Havonta legalább kétszer vonaton vitték a nagyszülőkhöz, és ki nem hagyták volna az Utasellátót. A helyet az otthonra emlékeztető kávé és süteményillat lengte be, a kedves személyzettel pedig ismerősként köszöntötték egymást. A kalauzok zsebéből a kisfiúnak mindig került elő valami apróság: csoki, kitűző, matrica. 

Irén szeme könnybe lábadt, ahogy idáig jutott az emlékek felidézésében. 

Péterke később is szeretett utazni, megfertőződött a vasúttal, karácsonyra is mozdonyokat kért. Évekkel később vasútmérnökként diplomázott, szülei legnagyobb büszkeségére.

1996-ban Péter nem bírta magában tartani, a pályaudvaron jelentette be, hogy megnősül. Irén és András az Utasellátóban találkoztak először a leendő menyükkel és annak családjával. Meghitt, bensőséges beszélgetéssel teli estét szerveztek, bár az örömbe némi üröm is vegyült: a dolgozók megsúgták, hogy az Utasellátó ötven év után hamarosan bezár. 

Irénék éveken át hiába várták az unokát, és amikor már végleg lemondtak róla, megtörtént a csoda: 2013 karácsonyán megszületett Alizka. Nem volt náluk boldogabb ember.

Aliz óvodáskorától szinte minden délutánt náluk töltött. Irén ma is őt várta. A lányka csivitelve érkezett, és arról mesélt, mivel kedveskedik majd a szüleinek karácsonyra. Két évvel ezelőtt még a papával vagdosták-ragasztották az ajándékokat decemberben. Irén gyorsan letörölte előbuggyanó könnyeit, remélve, hogy a lány nem látta.

– Képzeld, nagyi, ma elhagytam a töri füzetemet – csacsogta Aliz –, de a hetedikesek közül egy helyes fiú megtalálta. 

Irén megsimogatta a szőke fürtöket, és leültette Alizt a konyhaszékre. Térült-fordult, feltett forrni egy kis tejet, aztán gőzölgő, habos kakaót tett az asztalra.

– Egyszer én is elveszítettem valamit – mosolygott sejtelmesen.

– Mit hagytál el, nagyi? Elmondod?

–  Egy sálat. Így ismertem meg a papát – tett le két Párizsi rudat az asztalra.

És Irén mesélt a Keleti pályaudvarról, az Utasellátóról és az életről. Aliz megbabonázva hallgatta, míg rájuk nem sötétedett.

Irén András elvesztése óta először tért boldogan nyugovóra. Álmában András jött felé, kezében az elmaradhatatlan Útitárssal, majd nevetve szálltak fel az induló vonatra. 

(Fotó: Vlad Bagacian, kép forrása: Pexels)

Leave a Reply

Discover more from Felhő Café

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading