– Még ma menjen be a kórházba a szülészetre, készüljön egy kontroll ultrahang! – mondja nekem az orvos.
Én ülök vele szemben, és nem értem, mit mond. Hirtelen úgy érzem, megszűnik körülöttem minden. Eltűnnek a rendelő falai, a padló, a plafon is; többé nem érzékelem, hogy mi vesz körül. Arra gondolok, reggel még az volt a legnagyobb kérdése a napnak, hogy mikor főzöm meg a krumplifőzeléket – reggel vagy délután. Végül úgy döntöttem, délután fogom.
Azt mondja az orvos, nem az a célja, hogy megijesszen, én pedig nevetni kezdek. Az ijesztésen túl vagyunk már nagyon rég, nem hiszem, hogy vissza lehetne fordítani. Ráír valamit az ambuláns lapra, kinyomtatja, aláírja.
– Ezt vigye magával – mondja –, a kórházban majd eldöntik, hogyan tovább.
Nem mond semmi mást, hogy mégis milyen opciók léteznek a hogyantovábbra. Azt hajtogatja, hogy ő nem tudja, nem lát a jövőbe. Fel is tűnik, hogy nincs a kezében jósgömb, de azért rákérdezek, hogy mégis mi várható.
– Ha a lepényi áramlás nem megfelelő, akkor azonnal meg kell szakítani a terhességet. A magzata minden szerve kifejlődött, életképes.
Elmosolyodom, mert csak ezt a szót mondják és írják mindenhová, hogy magzat. Nekem és a férjemnek azonban nem az; mi mesét olvasunk neki, megágyaztunk számára a kiságyban, beszélünk neki arról, hogyan telnek a napjaink, és tizenkét hetes kora óta a nevén szólítjuk. Dühös leszek, mert ő nem Magzat, hanem Elena.
Megköszönöm, és távozom. Eszembe jut, hogy milyen érdekes, ez van bennünk, páciensekben, hogy megköszönjük az orvosnak a rossz hírt. Meg azt, hogy nem igazán tájékoztat semmiről, mindent harapófogóval kell kihúzni belőle, és mindig azt mondja, nem lát a jövőbe. Eddig bármit kérdeztem tőle, szinte mindenre ez volt a válasza a korábbi alkalmakon is.
Nem tudom, hogyan, de lejutok a lépcsőn a recepcióra, kifizetem a konzultációs díjat, közben kérdezik tőlem, hogy vagyok. Mondom, hogy most be kell mennem a kórházba. Igyekeznek megnyugtatni, hogy biztos nincs semmi baj, de én már nem hallom pontosan, mit mondanak; rutinból bólogatok és mosolygok, próbálok udvarias maradni, miközben belül már zokogok.
Fenn hagytam a kabátom a rendelő előtti fogason. Valahogy visszajutok, lehozom, semmi más vágyam nincs, mint kiérni az utcára, levegőt venni. Kint vagyok, hívom a férjem, de csak zokogni tudok a telefonban. Megijed, hallom a hangján, kérdezi, hogy mi történt. Próbálok végigmondani egy mondatot, nem megy, elakad a hangom.
Azt mondom, hogy nincs baj és ne ijedjen meg, de ezen már rég túl van ő is. Szóval be kell menni a kórházba. Vigyünk csomagot, lehet, hogy még ma meg kell születnie a babának. A férjem azt mondja, hogy rendben, tizenöt perc, és itt van értem, várjam meg. Próbálom lebeszélni, hogy esőben, ekkora sokk után vezessen, de nem tudom. Csak várjam meg, mondja.
Megvárom, életem leghosszabb tizenöt percét élem át a saját fejemben, a gondolataim között. Előveszem az ambuláns lapot, az áll rajta, hogy IUGR gyanúja miatt a területileg illetékes kórházba irányítjuk kontroll ultrahang céljából. Borzasztó dühös leszek, mert az orvos egy szóval sem említette, hogy mégis mi a frász az IUGR, így persze rögtön beírom a Google-be, és nem tetszik, amit látok. Méhen belüli növekedési retardáció. Mindig öröm olvasni ezt a szót, soha jobbat nem tudnék elképzelni.
Esik az eső, de nem veszem fel a kapucnit, nincs hozzá erőm, mert a retardációt olvasom újra és újra. Közben azon gondolkodom, hogy remélem, a férjem óvatosan vezet, és nem lesz baja. Csúsznak az utak, az ég szürke, az ambuláns lapom vakítóan fehér, éppen elázik az esőben. Elrakom, mielőtt leázna róla a szöveg és olvashatatlanná válna.
Ez a tizenöt perc, amíg várok, olyan hosszúra nyúlik, hogy már nem tudom megállapítani, hogyan telik. Teljesen elvesztem az időérzékem, és ha lehet ilyet, a térérzékem is. Nem tudom megmondani, hol vagyok pontosan, mert csak ki akartam jönni a rendelőből.
Hív a férjem, itt van értem, a Zrínyi utca és a Géza utca kereszteződésénél talált helyet. Én nem tudom megmondani, hol vagyok, így kérem, várjon meg, odamegyek. Nem tudom, hogyan, de tényleg odakeveredem a kocsihoz, beszállunk. A férjem szeretné tudni, pontosan mit mondott az orvos, mi a helyzet, mi várható. Ezt én is szeretném tudni, mindent homályosan érzékelek, mindenesetre elmondom, amit tudok.
Bemegyünk a kórházba, első emelet, bal oldali folyosó, leülünk, várunk. A férjem elmegy végignézni a folyosót, hátha talál valakit. Én várok. Egyszer csak jön egy fiatal nő fehér köpenyben, ráugrok, mutatom neki az elázott papírt. Rám néz, legyint, azt mondja, hetente küldenek be IUGR gyanú miatt rettegő kismamákat, akik sírva jönnek, hogy meg fog halni a babájuk. Nézi az adatokat a papíron, azt mondja, tökéletesen egészséges a kislányom, nincs semmi baj. Persze elvégzünk pár vizsgálatot.
Hihetetlen nagy kő esik le a szívemről, hirtelen elkezdem észrevenni a környezetet magam körül. Fehér falak, koszos ablakok, recsegő ajtók, de kedves, energikus személyzet. Elvégeznek két vizsgálatot, minden a legnagyobb rendben, hiába néznek bármit, ők nem találnak semmit, ami arra utalna, hogy baj lenne. Kicsit kicsi a súlya, 2320 gramm, de a legfontosabb, hogy milyen a méhlepény áramlása.
Ez az áramlás, amit mindenki mondogat. Szerencsére minden rendben az áramlással. Az orvos azt mondja, valószínűleg genetikailag kisebb súlyú baba, sok fehérje és szénhidrát kell neki, egyek én is azt. Pénteken várnak vissza kontrollra, mostantól nézni fogják az áramlást.
El sem hisszük, hogy csak ennyi, a férjem kétszer kérdezi, hogy akkor egészséges a kislányunk? Teljesen egészséges, minden értéke rendben, nem látszik semmi, mondja az orvos. Ekkor visszatér belénk az élet, a férjem is feloldódik végre. Én rájövök, hogy nagyon éhes vagyok és nagyon melegem van. A szülészeten mindig meleg van, az újszülöttek miatt.
Az orvos annyira kedves és annyira megnyugtató, hogy többször megköszönjük neki a segítséget, majd lemegyünk a büfébe. Kiderül, hogy nem csak én vagyok éhes.
(Fotó: Pavel Danilyuk, kép forrása: Pexels)