Félhomály uralkodott a helyiségben, a résnyi ablakokon csak vékony sugarakban szűrődött be némi sápadt fény, aztán lement a nap, és a zárka sötétségbe borult.
Marcus közvetlenül a cella rácsos ajtajánál ült, hátát a nyirkos falnak támasztotta. Ide húzódott, hogy helyet adjon többi sorstársának, akikkel a tömlöcön osztozott. Félálomban hallgatta a csendben, ahogy a falakról csöpög a nedvesség, s a vízcseppek súlyosan koppanva lehullnak a földre. Az ütemes kopogás bekúszott az elméjébe, és emlékeiben összemosódott egy másik hanggal, ami a mai napon elhozta számára végzetét.
Amikor korán reggel Cornelius bezörgetett hozzá, már tudta, hogy valami nincs rendjén. Cornelius évek óta a barátja volt, gyakran látta vendégül Róma belvárosához közeli kis házában, ám soha nem látogatta meg őt a reggeli órákban. Kereskedő lévén Cornelius hajnalban kelt, és a napnak ezen szakaszában töltötte fel árukészletét az ostiai kikötőből érkező szállítmányból. Nem volt mindig tisztességes a vevőkkel szemben, a nagyobb haszon reményében néha csalt az áru kimérésénél, de idáig nem lepleződött le. Marcus, ha tehette, mindig figyelmeztette, mikor ellenőrzés volt várható.
Cornelius most mereven, távolságtartóan állt az ajtóban, és csak kelletlenül lépett be, amikor Marcus beinvitálta.
– Üdvözöllek, Cornelius – köszöntötte őt mosolyogva. – Örömmel látlak, bár szokatlan a látogatásod időpontja.
A kereskedő megrázta a fejét.
– Nem látogatóba jöttem. Csupán érdeklődni szeretnék. Aggódom miattad, Marcus…
Marcus felnevetett.
– Ugyan miért?
– Hiányoltunk tegnap este Mars isten templomában az áldozatbemutatásról – mondta számonkérően Cornelius. – Merre jártál? Megígérted, hogy ott leszel.
Marcus elfordította a tekintetét.
– Sok dolgom volt. Nem értem rá.
Cornelius kutakodva fürkészte.
– Régen láttunk már a római istenek templomaiban…
Marcus igyekezett könnyedén válaszolni.
– Talán nem egy időpontban szoktunk ott megfordulni – vonta meg a vállát erőltetett vidámsággal.
Cornelius hosszan nézte.
– Talán…
Egy percre csend lett a szobában. Marcus kérdően szemlélte a barátját.
– Ezért kerestél fel? Vagy van valami, amiben segíthetek neked?
Cornelius talányosan hümmögött.
– Érdekes híreket hallottam ma hajnalban a városban – mondta lassan. – Habár lehet, hogy már értesültél róla, hiszen te katona vagy.
Marcus összeráncolta a szemöldökét.
– Mire gondolsz? Katona vagyok, de csak egy egyszerű legionárius, aki a századosa parancsait követi…
Cornelius bólintott.
– Ez igaz, de azt minden katona tudja, hogy Valerianus császárunk sokszor nyugtalan.
– Nem csoda, hogy nyugtalan – mosolyodott el Marcus. – Az elmúlt években több uralkodót elzavartak vagy meggyilkoltak. Julius Caesar óta eltelt háromszáz év, és úgy látszik, a nép már nem tiszteli annyira a császárait.
– Valerianus viszont vissza akarja állítani a régi rendet – válaszolta Cornelius. – Azt beszélik, parancsba adta, hogy nagy erőkkel kutassák fel és gyűjtsék be a keresztényeket, különösen a vezetőiket.
Marcusnak megrándult az arca.
– Mi köze van ehhez a keresztényeknek?
– A tanaikkal megrendítik a császárságot – válaszolta higgadtan Cornelius. – Nem ismerik el a császár isteni mivoltát.
– Ők csak egy istenben hisznek. Attól még tisztelhetik a császárt.
Cornelius a homlokát ráncolta.
– Miért véded őket ennyire, Marcus? Nem voltál mindig ilyen lágyszívű. Azóta változtál meg, mióta bő egy éve megtaláltad azt a nyavalyás kölyköt a külvárosban.
Marcusnak megvillant a szeme.
– Neve is volt. Tarzíciusznak hívták.
Cornelius megvetően elmosolyodott.
– Marcus, ne légy nevetséges! Érdekel bárkit, hogy mi volt annak a kölyöknek a neve?
– Engem érdekel.
– Csak egy mihaszna keresztény volt, akit agyonvertek egy sikátorban – emelte fel a hangját Cornelius.
– Egy gyerek volt – mondta indulatosan Marcus. – Csupán a börtönben lévő testvéreit szerette volna meglátogatni!
– Igen, tudom – válaszolta gúnyosan Cornelius. – Elmesélted. Valami kenyérdarabot akart bejuttatni hozzájuk, amit a ruhája alatt rejtegetett. Az a kis kenyérdarab annyi embernek… mire mentek volna vele?
Marcus dühösen rázta a fejét.
– Te ezt nem értheted!
– Nem, Marcus, tényleg nem értem! – ismerte be Cornelius. – És téged sem értelek! Áruld el nekem, miért volt rád ekkora hatással?
Marcus nagyot sóhajtott, és hosszan elmerengett.
– Amikor rátaláltam Tarzíciuszra, csupa seb borította, de még volt benne élet – mesélte halkan. – Még halálában is rendíthetetlenül szorította és rejtegette azt a kenyérdarabot a ruhája alatt. Rám nézett, és azt suttogta, hogy megvédte az Urat. Soha nem felejtem el a tekintetét. Valójában… boldog tűnt.
– Boldog volt attól, hogy az életét áldozta egy darab kenyérért? – gúnyolódott Cornelius.
Marcus a fejét ingatta.
– Az a kenyér a keresztények számára felbecsülhetetlen kincs. Eucharisztiának hívják.
– És ezek után még csodálkozol, ha furcsának tartják őket, és gyanakodnak rájuk? – kérdezte gunyorosan Cornelius. – De mondd csak, honnan tudsz ennyi mindent róluk?
Marcus hosszan nézett rá.
– A keresztények eljöttek Tarzíciuszért, miután meghalt. Nagyon megérintett az a mély meggyőződés, ahogy az a kisfiú hitt az ő Istenében. Szerettem volna többet megtudni róluk…
– Ezért lettél kereszténnyé?
Nagy csend lett a szobában. A két férfi farkasszemet nézett egymással.
– Innen fúj a szél, Cornelius? – kérdezte élesen Marcus. – Igen, keresztény vagyok. Már fél éve annak, hogy megkeresztelkedtem, és hiszek Jézus Krisztusban.
– Bolond vagy, Marcus! – legyintett lesajnálóan Cornelius. – Nincs Rómában elég isten? Minek kellett neked még egy?
– Ő nem egy isten a sok közül, hanem az egyetlen Isten.
– Marcus, ez őrültség! – vitatkozott Cornelius. – Ezért az életeddel fizethetsz!
– Nem fogom megtagadni Krisztust.
Cornelius lemondóan felsóhajtott.
– Reménytelen eset vagy, Marcus. Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, de már látom, hogy menthetetlen vagy…
Marcus összehúzta a szemét.
– Figyelmeztetni? Mire?
Cornelius nem válaszolt.
Marcus hitetlenkedve nézett rá.
– Elárultál.
– Nem tehettem mást. A katonák kijöttek ellenőrizni…
– És rajtakaptak, hogy csaltál az áru kimérésénél, mint már oly sokszor, csakhogy most nem voltam ott, hogy megvédjelek. Te pedig feladtál engem, hogy mentsd az irhád…
Cornelius hallgatott.
– Nem akartam ártani neked, Marcus – mondta végül. – Tagadd meg ezt a babonaságot, és nem lesz bántódásod! Van számos római isten, akit tisztelhetsz.
– De egyik sem halt meg értem.
Cornelius nem szólt többet. Elhagyta a házat, de nem ment messzire. Ott maradt a közelben, és végignézte, ahogy Marcust letartóztatják és elviszik a saját katonatársai.
Marcus ellenkezés nélkül ment velük, s amikor a századosa kihallgatta, szilárdan megvallotta hitét. Aztán bezárták a többi fogvatartott keresztény közé.
Egy vízcsepp a falakról a nyakába esett, és felébresztette. Marcus felriadt, majd odacsúszott az ablak mellé, mert észrevette, hogy hajnalodik. Távolról, az amfiteátrum felől ide sodorta az oroszlánok ordítását a szél, a fiatal katona azonban nem rájuk figyelt.
A felkelő napot nézte, és szívébe nyugodalmas derű költözött. Nem csak a nap támad fel.
(Fotó: Alem Sánchez, kép forrása: Pexels)