A panorámaablakon páragyöngyök gördülnek végig, mintha versenyeznének, ki ér hamarabb a forró padlóra. Orromat a hűvös üveghez érintem, hátha enyhülést ad a kilencvenfokos dunsztban. A kültéri medence felszínén fürge esőcseppek koppannak, villámgyors fejesugrással válnak eggyé a klóros vízzel. Keserű ízként kúszik fel torkomba az irigység. Leszek én valaha ennyire könnyed?
Az önjelölt szaunamester saját készítésű keverékét löttyinti az izzó lávakövekre. Hangos sistergés mellett eukaliptusz- és citromfűaroma lengi be a kabint. Büszkén forgatja körbe törölközőjét a magasban, majd megpördíti a homokórát, a finom szemcsék újra számolni kezdik a tizenöt percet. Néhányan megfutamodnak a hirtelen támadt hőségtől. A középső szinten felszabaduló padra heveredek, nyújtani ez is megteszi. A felettem ülő nyugdíjas pár méregtelenítése remekül zajlik, izzadságcsóva fröccsen a karomra. Lezárt szemhéjám mögé rejtem undoromat.
– Nahát, Ancsika, te vagy az? – nehezedik egy nedves tenyér a vállamra.
Hiába ölel körül a forróság, hűvös áramlat fut rajtam végig. Nagyon régen nem hívott így senki. Lepereg előttem egy családi nyaralás emléke.
A homokos parton feltámadó misztrál tréfát űz a nyaraló családokkal. A szeszélyes légáramlat frizbiként repít egy szalmakalapot az ég felé, néhányan a fürdőlepedőjüket kergetik, egy úszógumi az Adriában landol. Sándor szitkozódva szúrja vissza az ernyőt a talajba, hogy újra oltalmat adjon aszaló nap ellen. Annával madarat lehet fogatni, a tenger habjai örvénylő folyóként csalnak vizet homokvára árkaiba. Titkon a sárga csíkos napernyő felé les, osztozik-e örömében a rokonság. Nagybátyja és nagynénje a szokásos snapszercsatáját vívja, apja hátat fordítva temetkezik fontos olvasmányába. Anna ugrándozva közelít feléjük vízzel teli vödrével.
– Béci bácsi! Jössz alagutat ásni? – lengeti meg lapátját a kislány.
– Éppen nyerésre állok, Ancsika – szisszenti meg nagybátyja a hűtőtáskából elővarázsolt sörét.
– Akkor temessünk be téged! – rikkantja Anna, és vizet spriccel a férfi bajszára.
– Na, szerencséd van, megint elvertem Klára nénédet. Gyere, beevezünk matraccal a bójáig, dög meleg van itt kint.
Anna sikítozva szalad előre. Végre valaki játszik vele, végre ő is bemehet a mélyvízbe. Béla bácsi komótosan tempózik, maga előtt lökve a gumimatracon hasaló unokahúgát. A lány nevetését csilingelve veri vissza a tarajos felszín. Nagybátyja meglepetésére a labdaként pirosló úszójelzőt elhagyva igencsak felbátorodnak a hullámok. A sós víz többször elhomályosítja látását, és ízlelőbimbói is kapnak egy kis kóstolót. Ideje visszafordulni. Ujjaival a felfújt műanyag ágy felé nyúl, de az egy haragosabb fuvallat hatására kicsúszik a keze közül. A sebesen érkező tajték szörfdeszkaként gyorsítja fel a matracot, utasa nem bírja tartani magát. Anna a sötétkék, fodrozódó vízbe zuhan. A nagybácsi pánikolva indul megmenteni őt, de a szél árbócként emeli közéjük a fekvőalkalmatosságot. Fuldokló segélykiáltást repít a part felé a szél.
Zúgott a fülem a sós víztől, a számat marta a takony, a fogaim jégkockák módjára koccantak egymáshoz. Klári néni az ölében tartott, míg Apa eltorzult, lilásvörös arccal ordított Béci bácsival. Hiába próbáltam, nem tudtam többet felidézni arról a napról. Rémisztő volt utána újra vízbe menni, sokat sírtam akkoriban, de Apa csak azt hajtogatta, hogy egy Fodor nem adja fel. Attól a nyártól fogva minden időmet edzéseken töltöttem.
Neonfény világítja be a teret. A csarnok morajló csobogástól hangos. A színes úszósapkák mint gombostűk csillannak meg a vízen. A sárga pályaelválasztó mellett egy házaspár komótosan rója megszokott hosszait. A medence középső két sávja előtt ifjú versenyzők gyülekeznek. Fegyelmezetten hallgatják az edző utasításait, majd csendben kezdenek hozzá a bemelegítéshez. Karjuk motollanként csattan a víz színén, és hullámokat indít a medencében. Az intervall edzések következnek. Ketten engedélyt kapnak mosdóba menni.
– Mázli, hogy Zolibá csíp minket, a fiúkat sosem engedi kijönni – fröcsköli magát forró vízzel Anna, és belebámul a tükörbe.
– Nem bírom már szuflával, és a sprintek még hátravannak – fonja újra szőke tincseit barátnője a falnak támaszkodva.
– Így is mindig megelőzöl, te kis ebihal… – sandít vissza a márvány bőrű Kingára. – Utálom, hogy elsős korom óta minden estémet itt töltöm. Kértem apát, hogy legalább vegyen nekem egy háziállatot. Úgy szeretnék egy tengerimalacot!
– Azok nagyon cukik! Képzeld, a ketrecben tartott malacok kétszer addig élnek, mint a vadon élő társaik! – igazítja vissza fonatát Kinga a sapkája alá.
– Ami elveszi a szabadságodat, attól tovább élsz? – suttogja maga elé Anna döbbenten.
Fodor! Szabó! Hol az istennyilában vagytok már? – harsogja Zoli bácsi szigorúan. Mire szájához emeli sípját, a két barátnő már a rajtkövet markolja.
Óvatosan fordulok a hang irányába. Ötéves korom óta nem láttam őket. Nem volt szabad.
– Béci bácsi? – hunyorgok hátra a félhomályban.
– Nahát, micsoda kis nő lett belőled! Követtük a versenyeidet. Klára nénéd mindig olvassa azon a fészbúkon a sikereidet – mutat maga mellé a férfi.
– Te aztán jól megtanultál úszni! Azóta, hogy… – csuklik el a nő hangja. – Büszkék vagyunk rád! – tűrögeti füle mögé ázott tincseit.
Észre sem vettem, mennyire hiányoztak. Mikor volt velem bárki ilyen kedves utoljára? Mit ártanának nekem ezek az emberek? Biztos, hogy csak ez az egy út van? Robotként törtetni előre, mert apa szerint csak akkor viszem valamire? Annyira elfáradtam. Ennyi ez életem, vagy van több is az uszoda falain túl? Ráadásul jövő héten megint verseny.
A felharsanó dudaszóra a versenyzők teste robbanásszerűen lő ki a víz felé. A felszín alá érve delfinként siklanak előre. Anna rajtja kifogástalan, mint mindig. Féltávon hirtelen apró szurkálást érez vádlijában.
Kemény munka nélkül nincs győzelem! – mantrázza mottóját. Ma valahogy mégsem működik. A türkiz mozaikcsempék végtelen sormintája rácsként kebelezi be testét. Zsákmánynak érzi magát egy halász hálójában. Felrémlenek benne barátnője egykori szavai.
Legyen kétszer olyan hosszú, de boldogtalan élete?
Az 5-ös sávban elcsendesedik a csapkodás. Versenyzője a hűvös burkolatig engedi ernyedt testét. Orrából sárkány módjára záporoznak a buborékok. Fellélegzik.
A kályha fölé kilövellő gőz szisszenésére riadok. Égett vörös foltok tarkítják a bőrömet. Mozdulatlan kint a víztükör, elállt az eső. Nyílik a párás üvegajtó. Záróra – lép be unottan az úszómester. Máris? Dehát még csak most kezdődött a szeánsz. Hová tűnt mindenki? – nézek rá értetlenül. – Senki nem volt itt rajtad kívül. Jól elaludhattál, kislány…
Fotó: David Levinson, kép forrása: Pexels