Gyűlölöm a januárt, az ideit különösen! Öles léptekkel igyekszem előre a síkos járdán, nem tanácsos egyedül kint bóklászni, mióta itt portyáznak az idegenrendészetiek. Az órámra pillantok, hogy lássam, van-e még időm benézni anyuékhoz. Nem létezik, hogy még csak reggel kilenc van, megint megállt a mutató. A kórházban csak délután kezdek, röviden beugrok hozzájuk. Nem dumáltunk a múltkori kosármeccs óta, az a beszélgetés elég komorra sikeredett. Útba ejtem Marissa pékségét, jót tesz majd a lelküknek egy doboz cukormázas fánk. Ahogy befordulok a sarkon, mélyebben a sálamba burkolózom, mielőtt az összes szőrszál jegesre fagy az arcomon. Szokatlanul csendes ma a Nicolett sugárút. Szombaton ilyenkor már mindenki a hétvégi nagybevásárlást intézi. Ujjaimat a pékség jéghideg kilincsére fonom, lökök egyet az ajtón, nem nyílik. Kárörvendően villog rám a piros closed felirat. Összeszorul a gyomrom, már ők sem mernek kinyitni.
A hátsó ajtón lépek be a szüleim házába, ami a konyhába vezet. Szemüvegem rögtön bepárásodik, a szakállamról nem győzöm törölgetni a nedvességet. Joule vad ugatásba kezd, ahogy nyílik az ajtó. “Csak én vagyok az, kislány! Sapkában már meg sem ismersz?!” – paskolom meg foltos hátát.
Az ősök mintha észre se vennék, hogy megérkeztem. Anyu sütőkesztyűben szorongat egy tepsi lasagnét a tűzhely előtt, Apu keze megáll a keresztrejtvény felett. Ma valahogy különösen gondterheltnek tűnnek. Január 4-e óta próbálnak erősek maradni, de a brutálisan meggyilkolt nő híre lebénította őket. Jane harminchét volt, mint Te, mondogatták elcsukló hangon.
– Hangosítsd fel Susan, drágám! – mered Apu a tv-re.
– Jézusom, ez a mai tüntetés helyszíne! Újabb ártatlan embert lőttek le? – sikkant fel Anyu, és tenyerét a szájára tapasztja.
– Egy hónapja razziáznak itt azok az ICE-s mocskok, láttuk, mire képesek. Mondtam Alexnek a meccsen, hogy ha kijár tiltakozni, húzza meg magát, soha ne avatkozzon közbe! – szorítja ökölbe Apu a kezét.
“Igen, megbeszéltük, hogy óvatos leszek, de nem kell rólam harmadik személyben beszélnetek, öt perccel ezelőtt jöttem be, köszönhetnétek végre” – intek oda Apunak az asztalhoz.
Aggódom értük, rémálom, ami most Minneapolisban történik.
– Az áldozat 40 év körüli amerikai férfi. Beszéltél Alexszel ma reggel? – folytatja Anyu egyre hisztérikusabb hangon.
– Biztos a kórházban van. Tudod, hogy állandóan túlórázik – öleli át Apu.
“Gyerekek, itt állok pont mögöttetek, nyugodjatok meg egy kicsit!”, mondom, de mintha meg sem hallanának.
Megcsörren a vonalas telefon a bejárat mellett, Anyu szinte átgázol rajtam, úgy kapja fel.
– Alex? – sikít bele.
– Hangosítsd ki! – böködi Apu.
– Mrs. Pretti! Dimitri vagyok, tudja, a fia munkatársa. Csak érdeklődnék, hogy hallottak-e ma Alex felől? Nem vall rá, hogy késik a műszakjáról.
A kagyló a járólaphoz koppan, ahogy kicsúszik Anyu vékony ujjai közül.
Nem bírom nézni, ahogy szenved ettől az egész félreértésről. “Figyeljetek már rám!” – ordítok toporzékolva. Joule ütemes kaffogásba kezd, jelezve, hogy halkabban is elég lesz, de a többiek rám sem hederítenek.
“Dimitri valamit eltévesztett, csak kettőre kell ma beérnem az intenzívre, azért jöttem át, hogy beszéljünk a városban uralkodó helyzetről. Ezek az ügynöknek csúfolt bohócok egyre többet akarnak majd keménykedni. Civil ruhában mászkálnak, de komoly harci felszerelés van a mellényük alatt. Rendszám nélküli autókba rántanak be védtelen embereket. Az arcukat gyávák felfedni, maszkot viselnek. Fel kell készülnünk a keménykedésükre, ki kell állnunk a rászorulókért!” – magyarázom nekik levegővétel nélkül.
– Felhívom Jeanne-t, hogy ugorjon át Alexhez a szomszédba – mondja Apu határozottan.
Anyu reménykedve pillant vissza rá.
– Jeanne, Drágám! Figyelj csak, nem találkoztál ma esetleg Alexszel? Aggódunk érte. A mobilján nem tudtuk elérni. A kórházban is hiányolják, pedig tudod, mennyire kötelességtudó – hadarja Apu le-föl járkálva.
– Korán reggel láttam elmenni otthonról. Megmondom őszintén, kicsit furcsálltam is, mert olyan szelíd fiú, de mintha egy fegyver lett volna a nadrágszíján. Nem tudom, jól láttam-e – szabadkozik Jeanne.
“Annyira dühítő, hogy rajtam kívül mindenkit megkérdeztek az épségem felől!” – kérem számon a szüleimet, miközben az asztalra csapok. Hirtelen valami gyanússá válik. Még egyszer odacsapok, de nem hallom a tenyerem csattanását.
Odarohanok Anyuhoz, aki összekulcsolt kézzel bámulja a híradós összefoglalóját. Megállok vele szemben. “Anyu, itt vagyok!” Szeme könnyben úszik, de nem néz rám, csak a villódzó képkockákat látja.
A tekintetem a karórám mutatójára téved. Ágyúgolyóként vág fejbe a felismerés. Ma reggel kilenckor a 26. utca sarkán álltam. A telefonommal kameráztam, ahogy ügynökök zaklattak egy tüntetőt. Tudtam, mit ígértem Apunak, fülemben hallottam a hangját, “ne csinálj hülyeséget, fiam!”. A szemem láttára kezdték lökdösni, ápoló vagyok, a rohadt életbe, pont én ne segítsek?! Odarohantam, hogy felhúzzam. Egyre többen tornyosultak fölénk, mindegyiken álarc. Folyton kicsúszott a lábam a jégen, a földre zuhantam, vakított a paprikaspray. Fémes tárgyak csapódtak a koponyámhoz. Sűrűbben vettem a levegőt. Hatan lehettek. Az egyik leoldotta a pisztolyt az övemről. A hátizsákos nőnek sikerült kiszabadulnia. Én megadtam magam, békén kell hagyniuk! Legálisan tartok fegyvert, nem lehet baj! Sikoltozást hallottam. Eldördült egy lövés, majd még öt.
A szüleim néhány nappal később nyilatkozatot adnak ki a meggyilkolásomról:
Megszakad a szívünk, miközben felfoghatatlanul dühösek vagyunk.
Alex egy olyan jólelkű férfi volt, aki mélyen törődött a családjával, barátaival és az amerikai veteránokkal, akiket intenzív osztályos ápolóként gondozott. Változást akart elérni a világban, de sajnos már nem lesz köztünk, hogy lássa, milyen hatást ért el.
Utolsó tettével egy nő életét védelmezte. Haláláról gyomorforgató hazugságok árasztották el a médiát. Számos videó bizonyítja, hogy Alex NEM tartott kezében fegyvert, mikor az elnök gyáva csőcseléke megtámadta. Mindenkit arra kérünk, hogy terjessze az igazságot!
Fotó: Kindel Media, kép forrása: Pexels