Bátyám aznap este az ágyon fekve, szép lassan magára húzta a takarót, majd kinézett alóla, és így szólt: „Ne menj ki!” Hangja nem volt határozott, félt a beszűrődő zajoktól, talán nekem is jót akart, idősebb volt öt évvel, tízéves, talán okosabb is, lehet ő már sejtette, mi zajlik a szobánk ajtaján kívül. Engem – mint mindig – talán a kíváncsi természetem hajtott, vagy a sors keze.
Kis léptekkel, lábujjhegyen lépdeltem előre. Már olyan óvatosan tudtam a nyikorgó kilincset lenyomni, hogy senkinek fel se tűnt soha, a szobából valaki titokban ki-be járkál. Ahogy haladtam a konyha felé, a hangok egyre erősebbek lettek. Éreztem a cigarettafüst szagát, csavarta az orrom, de tudtam, hogy láthatatlanná kell válnom. Anya és apa egymással szemben ültek. Kis poharak és üveg az asztalon, anyám épp egy pöccintéssel hullajtotta a hamut, miközben ordított, sírt. Apámon már látszott, pattan az idegtől, nem is bírta tovább, és megfejelte anyám homlokát. „Elég legyen már!”, kiabálta. Ugyanazon az útvonalon, ahogy kifelé jöttem, szép lassan, háttal vonultam vissza. Halkan visszacsuktam magam után az ajtót, és lerogytam az ágyam elé a földre. Bátyám dünnyögte a takaró alól: „Megérte”? Nem tudtam válaszolni, csak ültem és vártam, hogy a kép eltűnjön a szemem elől, és végre csend legyen.
Ezt a látványt életem végéig zsebre tettem, mint egy kis kézikönyvet; amit néha előveszünk, amikor keressük az ismeretlenbe az utat vagy eltévedünk. De ami az én zsebembe volt, ez a „térkép” megsétáltatott a felnőttkorba, mint egy önjáró póráz valami veszett kutyát. Elkísért minden traumám ajtajáig…
Egy ilyen ajtón „belépve” egy szimpla hétköznapot látok.
Még GYED-en vagyok a kisebbik gyermekemmel. Épp játszok a kisfiammal, míg a lányom iskolában, csak mi ketten vagyunk itthon. Olyan csodálatos, nyugodt kis gyermek! Szólok neki: „Gyere, Áron, hallgassunk zenét!” Kapva kap az alkalmon, és azt mondja a maga nyelvén: „Ljó, Ana, táncójunk!” Egyszer csak a zene és az öröm hangján átszűrődik a zaj, ahogy az apja az ajtóhoz érve a kilincset lenyomja. Istenem, a gyomrom összeszűkül, vajon mi fog most történni?! De én csak nevetek, biztatom Áront, „de ügyes vagy, milyen szépen énekelsz”, tapsolok is mellé, egyre erősebben, hogy el tudjam nyomni azt a zsivajt, ami ránk vár. Felfelé tekintek és azt kívánom, hogy csak a fiamnak ne kelljen azt éreznie, amit nekem. Ha az apja a mi jókedvünkre lépett be, az mindig nagy hibánk volt.
Belép az ajtón, összehúzza a szemöldökét, alaposan körülnéz, majd megindul dühösen felénk, egyszer csak felkiált: „Mit keres itt ez a rohadt legó!?” Közben ugrál egy lábon, hatalmas fájdalmában. „Azért van ott a legó, mert még játszunk egy kicsit, kérlek, nézz a lábad elé!”
„Talán nem ezzel kellene foglalkoznod… Ezt a kuplerájt!”, kiabálja, és a játékok repülnek a falnak! „Kérlek, hagyd abba, majd elpakolom, ha a gyerek alszik ebéd után!” Tudom, most ki kell vinnem Áront az udvarra, szólok is neki: „Gyere, kicsim, kimegyünk bogarakat gyűjteni!” Felemelem és kiviszem, de az apja kiabálása egyre erősebb lesz, és szégyenkezve menekülök ki a szomszédokkal közös területre. Mosolyogva, de belül a kilátástalanság érzésével folytatom a délelőtti játékot. Már nem tudok felhőtlenül jelen lenni, ettől még rosszabbul érzem magam. A gondolat, hogy vissza kell mennem a házba… De gyorsan eljön az idő, bemegyünk, kiteszem az ebédet az asztalra, majd leülünk enni. „Ez mi?”, kérdezi. „Krumplipaprikás – válaszolom–, erre volt időm a pici mellett, ma nagyon anyás volt!” „Hányszor mondtam el neked, hogy a krumplit pontosan a negyedére kell vágnod, hogy egyben beférjen a számba! Én így szeretem!” Magamba fortyogok, ki se mertem mondani, hogy „Nem hiszem el, pedig úgy csináltam, ahogy már kérte, milliméter pontosan, ahogy kérte”!! Csak nézek, nem szólok, sosincs jó válasz. „Ízlik, kisfiam?”, fordulok Áron felé. Úgy eszi, mint aki gyorsan le akarja tudni. „Igazad van – gondoltam magamban –, jó lesz innen elillanni!”
Jönnek a kérdések: „Nem szólalsz meg? Ennyit se tudsz? Csak a fiad létezik, az, hogy nekem mi a jó, kit érdekel?” Azt sem tudod megjegyezni, amit kérek? Egy krumplit nem tudsz összevágni! Semmire nem vagy jó!” És már nem bírom idegileg elviselni, hatalmas veszekedésbe kezdünk, egyre durvább, és mire észbe kapok, hogy megint a sérüléseimet döfködi, mintha valami kést forgatna a lelkembe, megállok, hiszen itt a kisfiam!
Elviszem a gyereket „altatni”, minél hamarabb „rendet” kell tennem. Egy olyan rendet, amilyet elvárnak.
Délután a lányomat is hazahozom az iskolából, így egy közös játék is belefér vacsora előtt. De Áron elfárad, és egy kétéves kisfiú módjára kicsit „behisztik. Az apja nem bírja, így elkezd kiabálni vele, hogy nyugodjon le, de minél jobban ordít, a gyerek annál jobban sír. Majd odalép hozzá, megrángatja a kicsi testét, az orruk összeér. „Hagyd már abba a sírást, megőrjítesz!” A levegő megfagy, kérem őt, hogy „Ne bántsd!”, majd egy hirtelen mozdulattal ellöki magától, nyújtom a kezem Áron felé és hívom magamhoz, felemelem, közben nézem a lányom, nem mert mozdulni. A “férjem” kiragadja a kezemből a tizenkét kilós kis testét, átviszi a gyerekszobába, és azt a mély, öblös hangot sose felejtem el, ahogy a teste az ágyba csapódik. Bedobta a kiságyba, majd elégedett arccal jön ki onnan. „Na végre!”, mondja. Síri csend. Egy pillanat alatt leforog bennem: „Mit tegyek, ha kiállok a fiamért, még rosszabb lesz neki, és mi lesz, ha kint hagyom a lányom ezzel az emberrel? Mi lesz vele?” De bent a fiam nem ad ki hangokat. A fiam nem él!, nyilall belém. A szívem hevesen ver, berohanok a szoba ajtaján, a gyerek hanyatt fekve a plafont bámulja. Nem mozdul egyik testrésze se. Kis szeme nem forog se jobbra, se balra, nem keresi, hogy ki jött oda hozzá. „Áron, itt van anya, nincs semmi baj!”, suttogom neki, megsimogatom az arcát, kiemelem az ágyból és magamhoz ölelem, és ő olyan szorosan ölel vissza, hogy két kezével nyakam köré tekeredik, két lábával a derekam szorítja, ha elengedném, se távolodna el tőlem. Nem szólal meg, vagy egy órán keresztül így maradtunk, amíg nem érzem, hogy kiáll ez a görcsös kapaszkodás belőle. Közben kinézek az ajtón a lányomra, meglát és bejön hozzánk, megöleltem a másik kezemmel őt is. Most nem sírhatok, „Vége lesz ennek egyszer, ígérem”, nyugtatom magam.
(Fotó: Congerdesign, kép forrása: Pixabay)