Ülök a kocsiban és úgy markolom a kormány piros-fekete kockás, plüss huzatát, hogy az összes ér kiemelkedik a kézfejemen, a bütykeim elfehérednek, és szemtelenül előugranak az öregségi foltjaim. Próbálom visszanyelni a könnyeimet, amelyek mintha a gyomrom tájékáról indulnának felfelé, maguk előtt tolva a reggeli zabkását. Nagyokat lélegzem, orron be, orron ki, hogy a szívem dobogását csillapítsam. A számat nem merem kinyitni, mert akkor elüvöltöm magam, hogy vegyél már észre, apám! Csak egyszer! Csak egyetlenegyszer hadd érezzem érvényesnek a saját érzéseimet!
Feltolulnak az emlékeim, amikor ovis koromban megkaptam az első piros, kopogós lakkcipőm, a konyha közepén forogtam pörgős szoknyában, hosszú loknis hajamat dobálva, és arra vágytam, hogy az apám felkapjon, össze-vissza pusziljon, és elhangozzon az a mondat, hogy te vagy a legszebb Hercegnőm!
De ő csak végignézett rajtam, és megkérdezte anyámat, hogy mennyibe került ez a cipő már megint?
– Jajjj, Tibi, nézd már, milyen gyönyörű! Dicsérd már meg! Nem látod, hogy neked illegeti magát?! – próbálta anyám rám irányítani apám figyelmét.
– Nézd, apa, milyen gyönyörű! – ismételtem anyám után. – Én leszek a legszebb az ovis bálon.
– Na, tessék! Ide vezet, ha így elkényezteted – sandított szúrós szemmel anyámra. – Már magát dicséri. – Nem te leszel a legszebb! Lesznek ott még rajtad kívül mások is, és ők is nagyon szépek – hajol le hozzám, és mélyen a szemembe néz. – Mit képzelsz te? Bezzeg nekem soha nem volt új cipőm, a bátyámról örökölt szakadt bakancsban jártam télen, nyáron meg mezítláb rohangáltunk a tarlón.
Már indult is a gyomrom tájékáról a szégyen. Akkor, ötévesen, még szabad utat engedtem neki, bőgtem, és megszégyenülve rángattam le magamról az új cipőt. Miközben a könnyeim potyogtak a konyhakőre, torkomat marta a reggeli kolbászos szendvics.
– Mondtam, hogy elkényezteted! Már megint sír! Micsoda kis nebáncsvirág lesz ebből a gyerekből?! – és apám már fordult is ki a konyhaajtón, mert nem bírta a könnyeket.
– Jól van, ne sírj! – ölelt át anyám. – Akkor is te leszel a legszebb a bálon! – törölgette az arcomat, de maga sem tudta, hogyan pótolhatná apám figyelmét.
Abban az évben, amikor kilencéves lettem, korán volt húsvét. Kint hűvös volt még, de csodásan sütött a nap. Segítettem anyámnak megteríteni az asztalt, a tálon hajszálvékony füstölt sonka szeletek, kolbászkarikák és főtt tojás. Ott volt az egész család ünneplőben, ahogy a körmenetről hazaértünk, nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, és mi hárman. Egyik asztalfőn apám, a másikon az anyai nagyapám ült. Anyám nagyapámnak nyújtotta az ünnepre süttetett házi kenyeret, aki keresztet rajzolt a kenyér hátára.
– Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk! – Nagyapám az égre emelte szemét, keresztet vetett, és szép vékony szeleteket vágott magának és a hozzá közel ülőknek. Majd átnyújtotta az apámnak, aki magához szorította, és bicskával egyenetlen szeleteket faragott ki a kenyérből, és anyámnak és nekem adta őket. Én apró falatokat csíptem le az aránytalanul vastag szeletből, és arra tettem rá egy-egy karika kolbászt. Soha nem szerettem a kenyeret. Apám igazságtalannak érezte a kolbász-kenyér egyensúlyát, a kolbász javára.
– Kenyeret is egyél rendesen! Nem kolbásszal kell jóllakni! – emelte fel a hangját. Akkoriban kapott rá arra, hogy levegőnek nézzen, de ha valaki volt nálunk, akkor előszeretettel nevelt engem, ami egyenlő volt a megszégyenítő példabeszéddel.
– Eszem a kenyeret is – haraptam bele a héjába, és utána küldtem vagy három szelet kolbászt.
– Mit képzelsz, te kis taknyos? – csattant fel, amire mindenki abbahagyta az evést és a beszélgetést, és arra figyelt, hogy én mit szemtelenkedtem már megint. – Bezzeg a mi gyerekkorunkban örültünk, ha egy darab kenyér jutott egész napra. Hol láttunk mi kolbászt? Te meg örülj, hogy tömheted a fejedet – rivallt rám.
Senki nem védett meg. Mert valóban lehetne ennél rosszabb sorsom is, például ha nem fogadnak örökbe. Nagynéném – anyám nővére –, aki szintén befogadott volt a családban, az asztal alatt megszorította a combomat, és odasúgta: – Ne sírj!
De én már bőgtem, a gyomrom tájáról feltörekvő könnyeimet egy hatalmas falat kenyérrel próbáltam visszaszorítani, és végtelenül magányosnak éreztem magam. Félretoltam a kolbászt, és lehajtott fejjel tömtem magamba a kenyeret. Akkor lett folyamatos lelkiismeret-furdalásom az evés miatt, ugyanakkor minden feszültségemet és magányomat evéssel próbáltam oldani.
Ötödikes koromban sokat romlottak a jegyeim. Már nem voltam napközis, nagyon nehezen ment az otthoni, önálló tanulás. Szülői segítséget anyám üvöltözésén és ütlegelésén kívül nem nagyon kaptam. Sokszor voltam büntetésben a hármasaim miatt, ettől annyira szorongtam, hogy amit megtanultam, azt is elfelejtettem, feleltetésnél meg sem mertem szólalni, vagy nem írtam semmit a dolgozatra, mert attól féltem, hogy rosszat írok és szégyenkeznem kell. Anyám úgy gondolta, hogy ha már lusta vagyok tanulni, akkor legalább segítsek neki a háztartásban. Apám szerint nem kell annyit tanulni, „egy jó szakmunkás többet ér, mint három diplomás.”
Hatodikos koromban már minden szombaton mostam a keverőtárcsás mosógéppel, öblítettem a fürdőkádban és centrifugáltam. Mire a szüleim hazaértek a szombati műszakból, főztem egy paprikás krumplit vagy valami tésztát ebédre, közben még ki is teregettem.
Anyám nagyon büszke volt rám.
– Nahát, gyönyörű tiszták ezek a ruhák! Gyere, nézd meg, apa, milyen ügyes a mi kislányunk, még ki is teregetett – hívta be apámat a fürdőszobába.
– Ja! Mosógéppel meg bojlerrel könnyű ám mosni! Bezzeg az én gyerekkoromban az utca végéről hordtuk a vizet, üstben forraltuk fel, és az anyám a teknőben mosott. Nem ám mosópor meg mosógép! – ingatta a fejét. – Maguk főzték a házi szappant, ami olyan erős volt, hogy alig maradt bőr a kezükön. A fehér zoknikat dörzsöld csak át! – és már adta is a kezembe a házi szappant, amit a fürdőszoba szekrény tetejéről vett le. – Nagyon sok vizet elpocsékoltál, te leány! – csóválta rosszallóan a fejét. – Mit gondolsz, te kis taknyos!? Mennyi lesz a vízdíj meg a villanyszámla, mire visszamelegíti a bojler azt a nyolcvan litert?
Dörzsöltem a fehér zoknikat a szappannal, a körmöm körül csípte a lúg a bőrt, de nem fájt, csak a szégyen, hogy hiába igyekeztem, már megint nem jó, amit csináltam. Könnyeim a lavórba potyogtak.
Anyám gyorsan kiterelte apámat a fürdőszobából, és visszajött hozzám.
– Ne bőgj már annyit! Nem mondott ezzel semmi rosszat! Szeret ám az apu téged, a maga módján!
Letöröltem a könnyeimet, a konyhában gyorsan megterítettünk, és az asztalra került életem első lecsója.
– Hú, de nagyon finom, ilyen jót még én sem tudok főzni! – lelkendezett anyám. – Ugye, Feri?! Nagyon ügyes a mi kislányunk! – próbálta apám szájába adni a dicsérő szavakat.
– Nem csak te tudsz ilyet főzni! – túrt bele az ételbe. – Bezzeg én már hatévesen, mikor hazaértem az iskolából, minden nap krumplilevest főztem magamnak és a családnak, de előbb be kellett gyújtanom a sparheltbe. Nem volt ám gáztűzhely! Nekem nem volt olyan jó dolgom, mint neked, hogy iskola után beülsz a menzára, és eléd teszik az ételt.
Bőgve kirohantam, és végtelenül szégyelltem magam a jódolgom miatt. Azt hiszem, akkor és ott szembesültem azzal, hogy engem az apám soha nem fog megdicsérni, de nem tudtam beletörődni.
Tizennégy évesen nagyon büszke voltam arra, hogy nem vettek fel a szakközépiskolába. Anyám őrjöngött, de én azt reméltem, hogy apám büszke lesz rám, amiért az egészségügyi iskolába megyek és én is szakmunkás leszek, mint ő.
– Ez még három év! – dobta le elém az értesítő levelet. – Még három évig nekem kell eltartanom téged? Valami fizetésfélét nem kaptok?
Tizenhat évesen gyakorlatra jártam a kórházba, vezettem a háztartást, éjszaka tanultam az anatómiát, sebészetet és hozzá a latint. Kitűnő tanuló lettem, több volt az ösztöndíjam, mint apám művezetői fizetése.
– Nagyon könnyen osztogatják manapság az ötösöket! Bezzeg nekem még azért is meg kellett dolgozni, hogy a mester ne vágjon nyakon a műszak végén.
Próbáltam összekaparni néhány önbizalom- és büszkeségmorzsát, és elújságoltam neki, hogy bejutottam az országos szakmai versenyre.
– Öndicséret büdös! – húzta el a száját. – Azért ne legyél annyira nagyra magadtól! Hálás lehetsz, amiért tanulhatsz, én a te korodban már letettem anyám asztalára a fizetésem.
Már nem bőgtem, csak sarkon fordultam, és sajgó lélekkel kimentem az udvarra.
Tizenhét évesen kanyarós lettem, napokig nem ment a lázam 39 fok alá, szinte eszméletlenül feküdtem, a szomszéd orvos járt át injekciózni. Egy hét múlva anyám elmesélte, hogy mennyit aggódott… álltak az ágyam mellett, és volt néhány óra, mikor azt hitte, hogy talán meg sem maradok.
– Nem volt ám ez a kanyaró annyira vészes! Bezzeg amikor én a katonaság alatt vérhast kaptam… – kontrázta apám.
Becsuktam a szemem, folytak a könnyeim, és szégyelltem magam, amiért nekem csak egy kanyaró jutott.
Lassú léptekkel araszolunk az autó felé, apám támaszkodik a járókereten, de azért fogom a karját, amikor besegítem a kocsiba és bekapcsolom a biztonsági övét, közben magyarázom, hogy mit mondott az orvos. Megakadt a szeme a piros-fekete kockás, plüss kormányhuzaton.
– Jó ez a kockás anyag – jegyzi meg.
– Tudod, ettől melegebb a kormány. Már gyakran fájnak az ízületeim – mondom neki, és elfordítom a slusszkulcsot.
– Nem csak neked fájnak az ízületeid! – kezdené, de már nincs türelmem végighallgatni.
– Igen, apa! Tudom, hogy nem csak nekem! – fojtom belé a szót, és ahogy az elfehéredő bütykeimet nézem, szememből kicsordul egy könnycsepp.
(Fotó: Goodinteractive, kép forrása: Pixabay)