Kisült a rozmaringos édesburgonya, megpirultak a hagymás csirkemell kockák. Elzárom a sütőt, leveszem a serpenyőt a tűzhelyről, és kikapcsolom az elszívót. Ablakot nyitok, a tolakodó konyhai zajok helyét a külvilág neszei veszik át, autók zúgása, kutyák ugatása, kamaszlányok viháncolása. Micsoda élet van a konyhazárkán túl, erre gondolok, miközben igyekszem ízlésesen elhelyezni az ebédet a két tányéron.
A férfiak szívéhez a hasukon át vezet az út, mondta Mama, miközben kókuszgolyókat gyúrtunk az ovis nyári szünet első napján. Nem szerettem csinálni, mindig bement a ragacsos kakaós massza a körmeim alá, aztán karcolva csiklandoztak a levendulaszappanos kefe sörtéi, ahogy Mama az ujjbegyeimet suvickolta. Na, eridj, mondta mikor végzett, majd a kezembe nyomott egy egész tálnyi golyót, hogy vigyem át a szomszéd Bazsinak, én meg fülig pirultam. Ő volt a legszebb fiú, akit életemben láttam, halálosan szerelmes voltam belé.
A hátsó kertkapun át mentem hozzájuk, emlékszem, ahogy remegő kézzel egyensúlyoztam a virágmintás porcelán tálat, hogy aztán zavartan nevetgélve átadhassam a tizenkét éves Bazsinak, aki faarccal kikapta a kezemből, és “Köszi, Dunduska!” felkiáltással rám csapta az ajtót. Mérgemben letapostam a legszebb büdöskét a kerítésük tövében, majd a konyhába rohantam, és közöltem Mamával, hogy én a fiúk hasával soha többet nem foglalkozom.
Huszonkét évesen szegtem meg a fogadalmam. Mama már nem volt velünk, a legendás citromos joghurttorta receptje egy megviselt jegyzetfüzetben várta, hogy valaki újra megsüsse. Sokáig hiába.
Aztán jött Alex huszonharmadik születésnapja. Ő volt a legizgalmasabb fiú, akivel valaha találkoztam, halálosan szerelmes voltam belé. A buliját az egyetemi menzán tervezgettük az évfolyamtársakkal. Alex is ott volt, az asztalfőn ült, mint mindig, mi, lányok körülötte, és már minden részletet megbeszéltünk, a tortát kivéve. Panni csokisat ajánlott, Dóri epreset, Martina mogyorókrémeset, de Alex mindenre csak fintorgott, hogy nem eszik ilyen gejl szarokat, és különben is allergiás a mogyoróra. Mikor már nagyon reménytelennek tűnt a helyzet, bedobtam a citromos joghurttortát, mire Alex felkapta a fejét, rám mosolygott, és azt mondta, na végre, valakinek jó ízlése van. A többi lány majdnem megölt a szemével, én meg fülig pirultam.
Otthon rögtön nekiálltam keresni a receptes könyvet, de nem volt a régi helyén. Anyáék sem tudták, hova került, teljes pánikban túrtam át a konyhaszekrényt, és végül órákkal később akadtam rá az alsó fiókok mögötti résben. Hatalmas kő esett le a szívemről. A hasukon át, motyogtam magamban, aztán fellapoztam a könyvecskét, és olvasni kezdtem a receptet. Vagyis olvasni kezdtem volna, de a többi oldallal ellentétben a citromtortás nagyon csúnyán volt írva. A betűk kuszán tekeregtek előttem, a sorok összefutottak, az utolsó összetevőket egy barna folt takarta. Háromszor futottam neki, mire végre leesett. Kiszaladtam a kertbe, felnéztem az égre, és egyezkedni kezdtem Mamával, hogy légyszi, segíts, mert már megígértem, tök ciki lenne nem vinni, aztán ígérem, hogy kiszeretek belőle, csak még ebben segíts, légyszi, Mama.
Behunytam a szemem, láttam magam előtt, ahogy Mama a fejét ingatja, de aztán mikor újra ránéztem a receptre, a betűk hirtelen kitisztultak.
A torta nagy siker volt, én meg – ígéret ide vagy oda –, úgy olvadtam Alex karjaiba, mint a számgyertyák viasza a citromkrémbe. Sajnos két héttel később Alex édesszájú lett, és kiderült, hogy mégsem allergiás a mogyoróra.
A citromos joghurttorta receptje visszakerült a fiókba, azóta sem próbáltam megsütni. Szegény Ivánnal már az első randinkon közöltem pár Becherovka után, hogy én nem a konyhaművészetemmel hódítok, úgyhogy ne várjon tőlem se tortát, se felvágós vendégségeket, ahol az összes haverja belém szeret, a csajaik meg irigykedve tudakolják a receptet, miközben a halálomat kívánják. Iván nagyot nevetett, és azt mondta, ez nem gond, ő se egy mesterszakács, sütit is csak egyfélét tud, bár azt elég jól. Meg is ígérte, hogy legközelebb hoz belőle. Iván volt a legkedvesebb és legvidámabb fiú, akivel valaha találkoztam, halálosan szerelmes lettem belé.
De hiába vártam a sütijével együtt, napokig nem jelentkezett. Egy héttel később volt a huszonötödik szülinapi bulim, világvége hangulatban készülődtem rá. Legszívesebben lemondtam volna, de a legjobb barátnőim, Fanni és Luca azt mondták, meg ne próbáljam, az évszázad eseménye lesz, és miközben Fanni sminkelt, Luca meg a frizurámat próbálgatta, összekacsintottak a fejem fölött.
Iván felbukkanására a bulin senki sem számított. Őzgerinc forma volt az egyik kezében, a másikban egy vörös rózsa, széles vigyorral hadonászott vele a feje fölött, mintha mi sem történt volna. Lucának és Fanninak az arcára fagyott a mosoly, még előttem odasiettek hozzá, és félrevonták, hiába kiabáltam, hogy bízzák csak rám. Mire utolértem őket a tömegben, a lányok már szétszéledtek, csak Iván állt előttem. Rám mosolygott, átölelt, és azt mondta, ne haragudjak, hogy eltűnt, tökéletesre akarta sütni a brownie-ját, és napokon keresztül próbálgatta, de tudja, hogy ez hülyeség volt, és megérdemli a büntetést. Értetlenül bámultam rá.
Luca és Fanni ebben a pillanatban újra megjelent mellettem, két oldalról belém karoltak, a tánctérre húztak, kezembe nyomtak egy feles poharat, aztán leültettek egy székre. A tömeg gyanúsan oszlani kezdett körülöttem, a zene lehalkult, és a következő pillanatban egy félmeztelen chippendale fiú vonaglott előttem cowboykalapban a Cotton Eye Joe-ra, miközben a közönség, Ivánnal az első sorban, vihogva tapsolt. Akkor már biztos voltam benne, hogy ő is szeret.
Most, ahogy visszaemlékszem, kitör belőlem a nevetés. Egy pillanatra ott vagyok a buliban, fülig szerelmesen, mit sem sejtve a ránk váró szürke hétköznapokról, a monotóniáról, a konyhai rabságról, amibe épp most ránt vissza a lábfejemre boruló hideg víz és a ripityára törő vizespohár csörömpölése. Bálint kétségbeesve néz, én kiabálok, hogy igazán figyelhetne jobban, aztán elkap a lelkiismeret-furdalás, adok neki egy puszit, semmi baj, semmi baj, majd felszeletelem neki az édesburgonyát, félbevágom a húskockákat, és várom az ítéletet. Izgulok, hogy megegye, nincs itthon semmi más.
Az első falatokat bizonytalanul forgatja a szájában, a sült hagymadarabokat a hús körül először kikerüli, aztán megkóstolja, és mohón falni kezdi.
Mikor végez, megsimogatja a pocakját, az ölembe kéredzkedik, felnéz rám a világ legkékebb szemével, és hálásan azt mondja, “Szeretlek, anya”.
(Fotó: Frosty Ilze, kép forrása: Unsplash)