Könyörtelen…
Nagy fehér képernyők bámulnak rám, idegesen zakatol a légkondi. Fejek tetejét látom a monitorok felett. Egy halk szavú kopasz segítőkészen fordul a szorgalmas, melírozott lófarok felé. A mormoló csendbe belecsörög a fekete tüskehaj mobilja. Nincs szél, amely összeborzolná. Hátragurul a széke. Szögletes arcán a busa, szénszínű szemöldöke alól mélyen ülő tekintet pásztáz. Csupa párhuzamos és merőleges, mint a táblázatai, mint a világa. Perzsa, és büszke az apjára. Migráns, mondaná más, de ő magyar, itt született. Ugyanúgy cigányozik és buzizik, mint körülötte bármelyik fehér heteroszexuális kolléga. Nem rosszindulatú, kedves és udvarias mindenkivel, gyorsan beilleszkedett. Szeptemberre várják a babát. Hál’ istennek, fiút. Remélhetőleg egészségeset és minden szempontból normálisat. Hétvégén Pride. Már utaltam.
Barna, fodros, felhőszerűen pöffös nyári ruha ugrik fel. Ideges. Szemüveg le, sóhaj ki, szemüveg fel. „Hóvége” van, mindenki feszült. Még négy nap az élet. Legalábbis ezt sugallják a szaggatottan levegőbe vakkantott kérdések. Hogy álltok? Ugye meglesz az 50, a 100, a 200…? Minden kérdés nyomaszt. Azt is nyomasztják, aki most továbbdobja őket. És az elvárás köve felsérti a bőrét annak, aki elkapja és továbbhajítja egy-egy szinttel lejjebb. Pecsétek csattannak. A nyomtatóból kifolyó számlák ijedten összerezzennek. Fiókok és szekrényajtók csapódnak. Van, aki alatt már csak élettelen tárgyak vannak, amelyeknek továbbküldheti a szorongás indulatát.
Egy fehér nadrág siet be a képernyőm alatt. Vérvörös pipacsok éktelenkednek rajta. A zöldben szeretem látni a pipacsokat az út szélén, a mezőn, ahol a nyár ígéretét hirdetik. A vérző pipacsok éles, visszafogott staccatótól rezegnek, a teljesíthetetlen feladat most zuhan egy szinttel lejjebb. A földszínű, puffos nyári ruha befogadja, ahogy tenné a jégesővel is. Nincs választása. Az iroda felett a kerek faliórán vörösen, szaporán lihegve szalad a másodpercmutató. A négy nap makacsul fogy. Az idő nem vár senkire.
Június 25-ikét keretezi a vörös négyszög a logisztika falinaptárán. Kinek a félév vége, kinek „hóvége”, nekem egy nap, amit szorongva figyeltem, ahogy közeledik, ahogy készülünk rá a testvéreimmel, hogy majd összekapaszkodva túléljük. Ma reggel első dolgom lett volna felhívni őt, hogy boldog szülinapot… Ébredés óta érzem a vibrálást a mellkasomban, a kezemben. Este, amikor hárman fakadunk sírva háromszög alakban Európa térképén, talán enyhül a szorítás, talán csillapodik a reszketés. Talán előveszem a mosolygós képét, és a kamera elé tartom, hogy érezzük, velünk van, bár a hangját csak belül halljuk.
…és a képernyőn a kurzor makacsul villog a másodpercmutató ritmusára… folyamatosan… tovább…
Örök…
Merengek magamban a teraszon, arccal a nap felé. Egy szürkés felhő takarja. Kitátott szája akár Fenriré, a farkasé, aki elnyelte a napot fenn északon. Itt a mi szélességünkön a nap az erősebb, és lassan szétszaggatja a farkast. A levegő nem mozdul. Mintha az idő is megállna a lankadt melegben. De nem teszi. Makacsul menetel tovább másodpercről másodpercre. Tekintetét mereven előreszegezi. Bárhová nézek ebben a zsebkendőnyi kertben, minden az idő könyörtelenségét kiáltja felém. Virágok készülnek bimbót bontani, megmutatni friss szépségüket. Mellettük a korábban nyílottak szirmai már ráncosodnak, megfakult egykori üde pirulásuk. Néhányan elengedték már a szárat, és fáradtan a mélybe zuhantak. Felszedegetem a kőlapról a selymes, még tökéletes formájú halvány rózsaszín leandereket, amelyek hamarosan összetöpörödnek, és már nem vár rájuk, csak a feledés.
Kezem megtalálja a rozmaring tapadós, húsos tűlevelét, és apám tenyeréből érzem az illatát, miután végighúzta kezét a burjánzó sövényen, ahányszor elhaladtunk mellette a tengerpart felé és vissza.
Az előttem guggoló kis hortenzia csak sápadt utánzata kanizsai nagyanyáénak. A hullámzó tetejű kisház konyhája a vödörbe csöpögő málnától illatozott, és méhek döngték körül. A deszkapalánk horpadt mellkasa liláskék hortenziától dagadt. Ennek itt a lábamnál a kék színe rózsaszínbe váltott a második nyáron. Mondták, hiányzik a talajból a sav vagy a lúg. Én persze tudom, hogy a kanizsai nyarak baromfi- és disznóól szaga nélkül, nagyanyám törékeny kis testének végtelen életereje és huncut, mélybarna tekintetének bölcsessége nélkül nem lesz soha kék. Ahogy ránézek, érzem a puncsfagyi ízét. Keresem benne a kóbor mazsolát. Orromban nagyanyám duplájának illata. Látom a cukrászda billegős asztalkáján a kis hubertuszt, és engedelmesen köszönök mindenkinek, aki odajön. Dohányzástól nedves, mélyről jövő, telitorkú nevetése visszhangzik a fülemben.
Vigyázok a hortenziára, hogy jövőre is elhozza a nyarat. Végigszorongom majd, ahogy a viráglabdák megfakulnak, de öregen is hagyom őket a helyükön, nincs szívem levágni, csak amikor az első fagyokkal a levelek is lehullanak. Évről évre izgulok a születésükért, rajongok, amikor virágba borulnak, és már júniusban tudom, hogy ez a nyár is elmúlik, ahogy az egykori nyaralásoknak is vége lett apával és anyával.
A kezem most a levendula olajos levelére, ragacsos lila virágjára téved. Illata hazavisz anyához. Mindig learattam neki a szélben ringatózó, méhekkel cicázó növényt. Itt lóg az idei első levendulakéve a fejem felett az ablakban, de már nincs otthon dolga. Kongó csend van abban a konyhában, amit már a molyok sem látogatnak.
Legidősebb lettem, én léptem a helyükre, ők virágok lettek mind. Idővel én is színné, illattá és nevetések emlékévé párolgok majd az örök időben…
Fotó: Rüveyda Akkaya, kép forrása: Pexels