Egyetlen gyertya fénye világította meg a vakolatlan konyhát, a rozsdától nyikorgó sparheltet, ahol a parázs az utolsókat lehelte. A nő a mosogatódézsa fölött rálátott az ágyra, ahol kisfia már bevackolt az esti meséhez, és kopott, báránykás takaróját morzsolgatta. Az asszony megpihent egy pillanatra a dézsa szélére támaszkodva, és arra gondolt, hogy a fakó kis pléd már hány és hány gyerek álmát őrizte hosszú élete során. Ez is a segélyből érkezett, ahogy a kicsi ruhái, cipőcskéje, színes ceruzái, füzetkéje. A mese, amit a kisfiú estéről estére kért, ebben a füzetkében, ezekkel a színesekkel kezdett kirajzolódni, amikor először mutatta meg kisfiának a Paprikából Jancsikát, Jancsikából kiskirályt. Az asszony mostanában már a gyártelepen is észrevette, miközben a kifröccsent maltert vakarta a padlóról, vagy a penészedő zuhanyzókat takarította, hogy gondolatban ízlelgeti a mesét, újabb és újabb részlettel cicomázza fel. A hipó szaga olyankor valahogy kevésbé facsarta az orrát. Ismeretlen öröm volt ez, majdhogynem szórakozás, és néha azon kapta magát, hogy dudorászik.
Konyhai teendői végeztével megtörölte kicserepesedett kezét, odakucorodott az ágy végébe, hátát a dorozmás falnak támasztotta. Lassú, ütemes mozdulatokkal kezdte kifésülni a haját, szemét a kis ablakon át a csillagokra függesztette, és meleg, megnyugtató hangján megszólalt a mese.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, túl a Dunán és a Tiszán, a nagy hegyek aljában, a rengeteg erdő árnyékában, volt egyszer egy szegényember, meg a felesége. Aprócska kunyhójukból néha sűrű, fekete füst szállt az égre, mert elfogyott a tűzifájuk, és bizony mindent elégettek, ami egy kis meleget adhatott. Szorgalmasan dolgoztak, ha volt mit, és azon imádkoztak, hogy bár kevesük van, de azt megoszthassák majd egy gyermekkel. Egy nap gólyamadár szállt le a kidőlt-bedőlt deszkapalánkra, csőrében egy bebugyolált csomagocskával. Az asszony a szívéhez szorította a lánykát, és szaladt az uraság kaszálójára, hogy elújságolja emberének. Igen megörült a szegényember, megcsókolta az asszonyát, és azt suttogta neki, Marinak fogják hívni, mint a Szűzanyát.
A szegényember attól fogva nemcsak az uraságnak kaszált, de a mészégetőkhöz is elszegődött, mert még egy éhes szájat kellett immár etetnie. A szegényasszony eljárt a környékbe a gazdagok szennyesét mosni, és lánykája a hátára kötve ismerte meg az izzadság szagát.
Aztán ahogy Mari nőtt-növekedett, a gólya még négyszer szállt le a deszkakerítésre. Nem maradt már ideje a játékra, mert a sivalkodó kistestvérek gondja egyre inkább rá maradt. Édesapja távol dolgozott, és ha nagy ritkán hazajött, új és új ráncok táncoltak az arcán, mikor rájuk mosolygott. Mindenki kapott valami vásárfiát, a lányok színesen lobogó szalagot, a fiúk pedig aprócska fakardot, amivel legyőzhették a rengeteg erdő összes sárkányát. Édesapjuk gyakran tréfálkozott azzal, az ördöggel is cimborálna, hogy nekik jobb legyen. Éjszaka aztán mind egy ágyban aludtak, összebújva.
Egy nap az apjuk egy furcsa idegennel érkezett haza. Fekete volt a kalapja, a bajusza, a kabátja, de még az inge is. A lábán viszont piros csizma virított. Ha lépett, a csizma úgy koppant a kövön, mint a kecske patája. A hóna alatt egy ládikát cipelt. Mari látta, hogy a fekete idegen bemegy az apjával a házba, és leteszi a ládát a szoba sarkába. Amikor a fekete ember kinyitotta a ládikát, és fény derengett a fedele alól, még a háta mögül kukucskáló kisöccse, Jancsika is erősebben kapaszkodott a szoknyájába. Hallották, amint az idegen arra inti a szegényembert, hogy ha nem tartja be az egyezségüket, szörnyű baj kerekedik.
Vacsora előtt aztán a szegényember magához hívta a feleségét és a gyerekeit, és így szólt:
– Jól figyeljetek rám, mert nagy ajándékot kaptunk. De az idegen, bizony, szigorú megkötést is tett. Senki nem nyúlhat egy ujjal sem a ládához, csak édesanyátok. Ő is csak napjában egyszer nyithatja ki. Ha ezt betartjátok, minden napra jut majd valami étel az asztalra.
Körbeállták aztán mind a ládikát, és a szegényasszony remegő kézzel nyitotta fel a tetejét. Láss csodát, egy egész sült kappan rejtőzött a láda mélyén! Volt is nagy öröm, mind jóllaktak, még az uraság se jobban. És a varázslatos ládika valóban minden nap adott valamit, amivel megtölthették bendőjüket. De féltek is ám tőle, mert néha bizony mintha morgott-mocorgott volna az éj sötétjében. Ahogy azonban teltek-múltak a hetek, megszokták a csodát, és a varázsláda is a kunyhó részévé vált.
Ősz lett a nyárból, és az eső meg a cuppogó sár bezárta a gyerekeket a kunyhóba. A lányok harisnyát foltozva dúdolgattak, de a fiúk nem bírtak magukkal. Fakardocskáik összecsattantak, kiabáltak és ugrándoztak a tenyérnyi szobában. Jancsika egyszer csak fellökte a ládikát, és az nagy csattanással kinyílott. Futottak volna mind becsukni, de hirtelen nagy füst támadt, és a közepén nem más állt, mint a fekete ember a patacsizmában.
– Megmondtam, hogy ne szegjétek meg az egyezséget, mert szörnyű baj kerekedik – sisteregte, és a szeme vörösen izzott. – Velem bizony senki nem tréfálhat – azzal hóna alá kapta a Jancsika lelkét, és már vitte is.
De Jancsika lelke szorította még a fakardocskát, és nem tétovázott, belevágta az ördög szörnyű, fekete szívébe. Aztán a bátor kis lélek felkelt a földről, és ment, hogy visszabújjon a padlón hagyott maszatos kis testébe. Nekifutott egyszer, kétszer, háromszor, de akárhogy igyekezett, sehogy sem sikerült. Nagy fényesség támadt akkor a kertben, és angyalok szálltak alá az égből. Hívták is Jancsikát, legyen az ő kiskirályuk, ha már ilyen bátran elűzte az ördögöt. Jancsika meghallotta az angyalok hívását, és búcsúzóul így szólt testvérkéihez: – Jól vigyázzatok, hogy az ördög soha többé be ne jusson közétek! Ne higgyetek neki, akármit ígér is! – Azzal felemelkedett az angyalokkal a fellegekbe.
Azon a helyen ma is tulipán nyílik a kertünkben, hogy sose feledjük, hogyan lett Jancsikából a mennyország kiskirálya. Aki nem hiszi, járjon utána!
Mari egy darabig még hallgatta kisfia békés szuszogását, majd betakargatta, és elfújta a gyertyát. Kilopózott a házból, meztelen lábujjai közé befurakodott az udvar pora. Bizonytalanul megállt, és felsuttogott a csillagos égre.
Aludj jól te is, Jancsika!
Fotó: Nothing Ahead, kép forrása: Pexels