Nem számolta, hány nap telt el a vihar óta. Folyton felidézte, újraélte, minden pillanatát kielemezte, darabokra szedte. Nem engedte múlni, hozzátapadt az élményhez. Ennyi maradt. A forgószél elfújta a balszerencsét, az állandó rettegést, ami addig kitöltötte életét. A szabadság úgy szakadt rá, mint házának teteje féltett bútoraira, csecsebecséire.
Emlékezett a napfelkeltére is. Mámoros öröm járta át egész lényét. A part még őrizte az éjjeli ijedelem színeit, de a kavicsok nyugalmat sugároztak. Megtörtént végre, eljött a veszedelem, amitől folyamatosan rettegett. Mindene elveszett, többé nem kell félnie, hogy elveszíthet mindent. Unalmas, gyáva élete elmúlt, visszavonhatatlanul. Felszabadult. A langyos homokban elterülve eldöntötte, nem építi újra a böhöli házát, nem marad ezen a sziklás, kopár szigeten. Egyedül. Sosem érzett erő bizsergette gyomortájon, úgy gondolta, mindenre képes. Lehet befejezi az iskolát. Doktori címet szerez. Vagy megmássza a Mount Everestet. Bármit megtehet.
Felpattant, a tettvágy zümmögő légyként duruzsolt a fülébe. Annyi mindent kell bepótolnia! Eddig olyan volt, mint a kávéfőző, ami átszűri magán a vizet. De sosem kóstolja. Mint a szekrény, ami tárolja a ruhát. Sosem lejt végig csinosan az utcán. A tükör volt, mely sosem látja önmagát. Most először, talán. Szép ez az arc. Szép és idegen.
A csónakot megrongálta a vihar, a házának romjaihoz ment, hogy szerszámokat keressen a javításhoz. Buzgón fogott neki a fúráshoz, kalapáláshoz. A nap egyre erőszakosabban lövellte tűzsugarait. A kalamáli a vihar után maradt nagy pocsolya, kisebb tó partjára ült, hogy megpihenjen.
Ott maradt egész nap. És a következőn is. A pocsolya poshadni, bűzleni kezdett. A szag bántotta, de valahogy meg is nyugtatta. A harag, a tehetetlenség miatt érzett szégyen a Nappal együtt született benne újra minden reggel. Pokolian égette. Üresnek, kisemmizettnek érezte magát. Utálta a szigetet, a mocskos pocsolyát, a vihart, ami elvette a félelmet. Az egyetlent, amit hosszú ideje ismert. Estére a düh a Nappal együtt a tengerbe bukott, az éj vacogtató magányt hozott.
Jött egyszer egy idegen. Erős, vonzó, szelíd. “Gyönyörű vagy! Illik hozzád ez a virágos szoknya”. Gúnyolódik talán? – gondolta a kalamáli. Hiszen itt fekszem egy rothadó pocsolya mellett kócosan, megtépázott ruhában. A vándor el is ment nemsokára. Nem csoda. Érthetetlen, eddig miért maradt.
A napok határtalanul olvadtak egymásba, ahogy az ég a tengerrel. A pocsolya egyre kisebb lett. A kalamáli a parton feküdt a homokban, önsajnálatba süppedve. Félszabadulás. Kívülről mozdulatlannak, változatlannak tűnt. Csak ő tudta, hogy jön egy reggel, vagy talán délután lesz vagy este, mindegy. Ami pont olyan lesz, mint a többi, csak épp egy kalamáli megbocsátja magának, hogy nem tud megbocsátani magának. Az elpazarolt évekért, kézremegős rettegésért, a megfelelési kényszerért, az egész kicsinyes, ostoba világáért. A tehetetlenségéért. Nem lesz vihar, ami egy időre kipörgeti magából, nem lesz kedves idegen, aki egy időre sem. Csak ő, egyedül. És – végre – pont elég lesz.
(Fotó: Timur Garifov, kép forrása: Unsplash)