Nemcsak kötözni kell naponta, hanem vegyszerrel fertőtleníteni is, különben a bacilusok belemehetnek a nyers húsba. Rémes! Meddig kell még kórházban maradnom?! Mennék már haza, három gyerekről kell gondoskodnom. Nem érek én erre rá! De nem engednek. Azt mondják, otthon nem tudom egyedül kezelni a combomat.
Ja, hát leforráztam egy óriási fazék vízzel. A második fiamnak volt pénteken a születésnapja, arra készültem. Tudod, három fiam van, 12, 18 és 20 évesek. Igen, még mindegyik otthon lakik velem. És most már három napja egyedül vannak. Az idősebbek már nagykorúak, ugye, és ellátják magukat, meg a kicsit is. Ezt a Jugendamt is elfogadja. De persze az a biztos, ha én főzök.
A férjem? Az exemre gondol. Az nincs. Nem, dehogyis, nem vagyok özvegy, él az még, de elváltam tőle. Hál΄ istennek! Hosszú és bonyolult történet. Azt itt senki nem tudja elképzelni. Gyerekként adtak férjhez, és tizenhárom voltam, mikor az első fiam született. Igen, 13! Bébi a bébiben. Az ilyesmit meg kéne tiltani!
Hogy hol? Afgán vagyok, de Iránban születtem, és ott is nőttem fel. Rengeteg afgán menekült él ott. Igen, beszélem egy kicsit a farszit is. Viszont írni, olvasni nem tudok egyik nyelven sem. Nem jártam iskolába.
Van még négy nővérem és két bátyám. Anyámnak összesen kilenc gyereke született, de kettő meghalt kiskorában. A többiek ma mind Afganisztánban élnek.
Képzeld, tizenegy évesen adtak férjhez! Ahogy megjött az első vérzésem. Az unokabátyámhoz. Ő kilenc évvel idősebb nálam, akkor húsz volt. Az anyósom megmásította a koromat, megöregített a házasságlevélben, hogy ne legyen baj belőle. Jól számolod, most 33 vagyok. De igazság szerint fogalmam sincs, mikor születtem pontosan. Az év világos, de se hónap, se nap. Nem tudom, mikor van a születésnapom. Furcsa, nem? Csak az biztos, hogy tizenegy voltam, amikor férjhez adtak.
Azt sem tudtam, mire jó az, mi vár rám. Nem kérdezték, hogy akarom-e, vagy szeretem-e azt az embert. Ahogy semmiről nem kérdeztek. Amúgy se számít egy lány véleménye. Csak házimunkára tanítják és szolgálatra nevelik, legjobb, ha buta marad. Nem jártam iskolába, anyám se tud írni, olvasni. Ez Iránban volt, ahová a család a tálibok elől menekült. Nem tudom pontosan azt se, hogy ez mikor volt, de még az én születésem előtt.
Különben nem értem a perzsa nőket… Az a legnagyobb bajuk, hogy fejkendőt kell hordani. Pedig az nem burka, csak egy széles sál, ami alól ráadásul kikandikál a hajuk. Ez ellen harcolni?! Elment az eszük! Nem értékelik, hogy Irán egy biztos, stabil ország. A nők ott sokra vihetik. Tanulhatnak, sőt, magas állásokba is kerülhetnek. Az egyetlen baj, hogy visszaküldik a menekülteket Afganisztánba. Ahogy minket is. Kandahar mellé.
Amikor a tálibok két évvel később a férjem szeme láttára elvágták az apja torkát, akkor ő elhatározta, hogy nem marad tovább. Törökországon keresztül menekültünk a két gyerekkel, és Potsdamba kerültünk. Ennek 12-13 éve. A legkisebb fiam már itt született. De nekem itt is folytatódott a pokol. Éjjel-nappal ellenőrzött, be voltam zárva a lakásba. Azt akarta, hogy ne menjek sehova, még vásárolni se. A nyelvtanfolyamról pláne hallani sem akart, minek az nekem.
I
Végül Frau Werner megszervezte. Egy napon, amikor tudtam, hogy a férjem több órán át távol lesz, összecsomagoltam a három gyereket meg a legszükségesebb dolgokat. A ház előtt várt egy autó. Elmenekítettek minket Berlinbe. Úgy gondolták, hogy a férjem Potsdamtól távolabb nem fog keresni. Egy Frauenhausba kerültünk, ahol csupa hozzám hasonló nő él, egyedül vagy gyerekekkel. De valójában cseberből vederbe, mert a Frauenhaus is rémes. A folytonos zaklatások miatt.
Hogyhogy kik? Elsősorban a férj, ha megtudja, hogy hol bujkál a felesége. A török nőknél az asszony egész rokonsága, akik számára szégyen, hogy a lányuk, húguk, nővérük elhagyta a férjét. Ők nem az állandó életveszélyben élő nő mellé állnak, hanem abban érdekeltek, hogy álljon vissza a rend. Különben a környezet szemében csorba esik a család becsületén. Ezért gyakran akár erőszakkal is vissza akarják hurcolni. Még emberöléstől sem riadnak vissza. Ilyen “becsületbeli gyilkosságról” gyakran hallani. Többnyire a legidősebb férfi családtag, az apa dönti el, és egy kiskorú öccsöt bíznak meg vele. Mert ő ifjúsági törvénykezés alá esik, és kevesebb évre ítélik, mint egy felnőttet.
Ennek ellenére nem értem, de mindig vannak nők, akik engednek a nyomásnak, és az átéltek dacára visszamennek. Én semmi pénzért nem tértem volna vissza, ha már egyszer sikerült megszabadulnom tőle. De a félelem megmaradt.
Rettegtem, hogy előbb-utóbb kideríti, hol élünk, és megtámad az utcán. Ma már több éve, hogy hivatalosan, papíron is elváltunk. Kerestem és kaptam tanácsot, segítséget, ügyvédhez mentem. Igen, közben beiratkoztam német tanfolyamra. Ott tanultam meg írni, olvasni. Elvégeztem az A1-et és az A2-t. Csak nincs papírom róla, a vizsgaláz miatt. A tanár se érti, hogy miért olyan rossz az eredményem, mikor folyékonyan beszélek.
A válásnál tartottam… Csoda, hogy sikerült. Többéves folyamatos harc volt, erről sokat mesélhetnék. Persze a bírósági per miatt már ismerte a címünket. De a bevont német hivatalok mind mellettem álltak. Nem, semmi pénz nem jön tőle, tartásdíjat nem fizet. Közben új felesége lett, és amellett szeretője is, ahogy tudom. Nem hiszem, hogy még akarná, hogy visszamenjünk, de még mindig félek. Bosszúállásra ma is képes.
Berlinben is kaptam támogatást. A Sozialamt itt szerintem lusta, így lakást végül egyedül találtam. Nem volt könnyű rábeszélni a házkezelőséget, hogy pont nekünk adja ki. Könyörögtem az irodában, elmeséltem a tarthatatlan állapotokat a Frauenhausban.
Aztán a Sozialamtnál is könyörögtem, hogy ne várjanak, amíg az égből majdcsak leesik a komputerbe egy lakásajánlat, hanem tessék, itt van, én már megtaláltam, és adnák is, csak az Amttól kell egy papír a költségek átvállalásáról. Nehezen ment, mert a nőnek soron kívül, azonnal csinálnia kellett valamit, de végül győztem. Nagy boldogság ez, kicsit büszke vagyok magamra. Nem, hős az biztosan nem vagyok, meg azért tudom, mekkora szerencsém volt.
Azzal is, hogy a Jugendamt munkatársa elmagyarázta, mi a szülői értekezlet, és kézen fogott, hogy oda én igenis menjek el. Eleinte nem értettem. Féltem, hogy nem tudok elég jól németül, írni, olvasni is gyengén, meg minek, amikor nincs is véleményem. Hogyan szóljak hozzá valamihez, amiről fogalmam sincs, amihez nem értek? De az iskola az fontos, ezt tudtam.
Ezek után, képzeld, a két nagyobbik a 11. osztályban abbahagyta a tanulást. Kimaradtak az iskolából! Egymás után. Mindkettő egy évvel az érettségi előtt! Hiába beszélek, nem hallgatnak rám. Azt mondják, ehhez én nem értek, sose jártam iskolába, ők jobban tudják. Mit csinálhatok? Érthetetlen. Ha már eddig tanultak, mi az az egy év? Semmi. És érettségivel sokkal több sanszuk lenne az életben. De hiába, egyik fülükön be, a másikon ki. Nem tudom, mi történt velük pont a 11-ben. A nagyobbik közben talált szakmát, szociális munkásnak tanul. Ez kiváló, csak legalább ezt csinálja végig! Újabban van egy német barátnője. Talán jó befolyással lesz rá! A kisebbik még nem tudja, mi akar lenni.
Szóval azért is mennék minél előbb haza, mert az apjuk, akivel tartják a kapcsolatot, ilyenkor fel szokott jelenteni a Jugendamtnál, hogy elhanyagolom a gyerekeimet. Az elmúlt években ez többször is előfordult. Persze eredménytelenül, mert a hatóságok ismerik már, mint a rossz pénzt. De a bíróságnak minden alkalommal el kell járnia, a hivatal kiszáll a helyszínre, felderít, mindenkit kikérdez. Már gyakorlatunk van benne, sok izgalom és végül fölösleges macera. Bosszúnak viszont jó. Ma már a két idősebb nagykorú, és a Jugendamt szerint is alkalmasak arra, hogy néhány napig gondoskodjanak a 12 éves öccsükről. De azért legszívesebben holnap hazamennék.
(Fotó: Anton, kép forrása: Pexels)