A hűtlenség nem észérveken alapul. Mindig érzelmek vezetik a megcsalót. Nem gondol a következményekre, csakis ezért képes kilépni a hétköznapokból, mert tudja, valami hiányzik, legyen az szenvedély, biztonság, vagy egy közös cél. Ilyen vagyok én is. Én és sok százezer magyar, aki már látszólag nem remél, és nem küzd a hazájáért.
Pontosan emlékszem a reményt adó szeptemberi napsütésre, a lágy tiszai szellő illatára, édesapám aggódó tekintetére, a nagymamámra, aki az ütött-kopott, 28-as semmilyen márkájú piros női biciklijével lóhalálában tekert le hozzánk a falu másik végéből, hogy még egy utolsó, útravalóval telepakolt csíkos szatyrot a kezembe nyomjon, mielőtt elindulok egy idegenekkel teli másik országba. Pontosan emlékszem, mit mondtam neki akkor, hogy nem tart ez sokáig, csak visszafizetem a diákhitelt és gyűjtök egy keveset, hogy könnyebb legyen. Hogy csak pár év, és újra itthon leszek. Akkor még hittem abban, hogy ez átmeneti megoldás lesz, hogy én sosem lennék egy hazájához hűtlen gyermek. Én, aki minden évben Petőfit szavalt a forradalom emléknapján, aki mindig csak otthon akart élni, akit lenyűgöz a magyar nyelv és irodalom, a színház varázsa, aki katonacsaládból származik… elhagyni a hazát számomra egyszerű hazaárulásnak számított. Egy igaz magyar soha nem tenne ilyet, nem menne el másik országba, csak hogy könnyebb legyen neki. Számukra Vörösmarty Szózatának sorai kőbe vésett parancsolatul szolgálnak.
„Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.”
Számtalanszor visszhangzott ez a pár mondat az elmúlt tizenkét évben a fülemben, és a vers teljesen más értelmet nyert. Mára már sokkal inkább tűnik zsarolásnak, mint útmutatásnak.
Idekint az évek alatt a falusi kislányból sokat látott nővé kellett érnem.
Sokszor megkaptuk, hogy nekünk könnyű, vagy hogy gyáva az, aki elmenekül. De már régen nem magyarázom a bizonyítványom. Nem járunk sűrűn haza, mert ha otthon vagyunk, minden alkalommal olyan szinten arcul csap a magyar valóság, hogy két-három hét után csak a honvágy halvány szikrája marad bennünk, és megtörve térünk vissza választott hazánkba.
Egy idő után fojtogatóvá válik az otthoni levegő. Hiába hirdetjük fennhangon, hogy mennyivel másabb itt az élet, és hogy a demokrácia halvány nyomait véljük csak odahaza felfedezni. Magyarázzuk, miért jó, hogy a lányunk bármelyik nemhez vonzódhat, és ha felnő, ettől nem lesz másodrangú állampolgár. Beszélünk az oktatás és az egészségügy, az ápolási rendszer profizmusáról, vagy arról, hogy a török, muszlim vallású szomszéd néni nekünk is süt sütemény, amikor az unokáinak. Hogy nem rettegek minden nap attól, hogy megerőszakolnak az utcán, vagy hogy nem terelik a gyermekünket mindenféle nemváltoztató műtét felé. Arról, hogy a németek valóban megbecsülik a munkánkat. Falakba ütközünk újra és újra. Sokan már meg sem hallanak minket, szürke homály borult a szemekre. Fárasztó jó magyarnak lenni, úgy, hogy nem lehetsz igaz magyar, ha nem skandálod az igét.
Mégis mindenhol alig hallható sóhajok szállnak a fülledt nyári levegőben. Aggodalom és létbizonytalanság ül a mosolyok mögött, a feszültség és a megosztottság már-már tapintható. Láthatatlan méreg ez, ami lassan öl. Megöli az egységet, ami erőssé tehetne minket.
Sokak szerint hűtlen vagyok a hazámhoz, amiért nem szülök a magyar földnek legalább három magyar gyermeket. Amiért cserben hagytam a tanár és mérnök kollégáimat, és a németek rabszolgája lettem. Amiért nem gyűlölőm a migránsokat és a melegeket, a “társadalom söpredékeit”.
Hogy hűtlen lennék a hazámhoz?! Talán. Hűtlenségem okán lettem az, aki. Egy nő, aki látja az embereket, és nem a bőrszínüket, a vallásukat vagy éppen a nemi hovatartozásukat figyeli. Egy nő, aki nem hallgat, mert a hallgatás beleegyezés. A hallgatás által válik a rossz elfogadhatóvá, és az elfogadható már majdnem jónak tűnik. És amikor jónak tituláljuk ezeket a tetteket, nem nézhetünk nyugodt szívvel tükörbe többé, mert szolgái lettünk egy zsarnoki rendszernek, ahol árulók tartják pajzsként maguk előtt a magyar címert.
Talán hűtlenségem megbocsátható. Mert én így nevelem idegen földön magyarnak és szabadnak a lányom. Így ő majd nem hiszi, hogy magyarnak lenni csak úgy lehet, ha magad Istennek képzeled, és pálcát törsz mások felett.
A nappalink falát nézem. A családunkról pillanatképeket. Mind akkor készült, amikor otthon jártuk. A család, amit a lányunk alig ismer. Az ár, amivel fizetek egy biztonságosabb, nyugodtabb, élhetőbb életért. Hogy megéri-e? Jó döntést hoztunk-e? Már nem kérdezem. A döntést meghoztuk. A vád hűtlenség. Ítélet majd a halál után.
(Fotó: Roman Kraft, kép forrása: Unsplash)