Lángol a bőröm, csatakosra izzadtam az ágyneműt. Nem alszom jól hónapok óta.
Nézem a takaró alól kilógó lábujjain a gombás körmöket. Második hete van itthon, szünetel a termelés a gyárban. Fáradt vagyok, és a fejem is fáj, este ezt mondtam neki. A derekam főleg. Mindig ezt mondom.
Büdös a szája. Kiszállok az ágyból, szellőztetnék, csukjam be, morogja.
Tegnap elfogyott a kenyér, az én hibám, azt mondta. Bevásároltam, elfelejtettem, cipekedtem. Visszamentem, csak kenyeret vettem.
Szeretem a kotyogó hangját. Megiszom a kávémat, kikészítem a gyerekeknek a szendvicseket, illatos felvágottat teszek bele, hasonlít az igazi téliszalámira.
Tegnap nem indult az autóm, tizennégy éves. El kell érnem az ötös buszt.
Háromnegyed hatra az osztályon vagyok. Ma abortusznapunk van.
Heten vannak, nem olyan sok. Magukban érkeztek. Néha jönnek a férjek, barátnők, szeretők, anyák is. Ma nincsenek.
Ülnek, és csak néznek maguk elé. Egyikük sír. Rövid barna haja van, kis vékonyka lány, néhány szeplő van az arcán, azon folynak le a könnyei.
Elkérem a papírjaikat, beviszem az irodába. Nem tudom, melyik a sírósé, hogy lány vagy asszony, azt sem tudom. Behívom őket aláírásra. Tudomásul veszik a szövődményeket.
Kérnek temetést? Itt írják alá, ha nem. Hogy micsoda kegyetlenség, zendít rá a sírós, ilyet kérdezni. Itt írja alá, kérem.
Bekísérem őket a kórterembe.
Szeretem a kotyogó hangját, megiszom a második kávét. Ha csak az akkumulátor merült le, azt megúszom húszezerből. Tényleg fáj a derekam. Felhívott, hogy hajnalban elfelejtettem kitenni az osztálypénzt. És hogy mi lesz az ebéd.
Éhes vagyok, ropit rágok. Egyszer ettem sztéket, nagyon ízlett, de megfizethetetlen. Egyszer megnézném a tengert, beleállnék térdig. Filmet néznék, elejétől a végéig, olyat, ahol nincsenek reklámok. Egyszer elolvasnék egy könyvet. Amiben szerelem van.
Csöngetnek.
Azt mondja, percek óta csönget, miért nem jöttem hamarabb. A sírós az. Hogy meggondolhatják-e, kérdi. Meggondolhatja.
Csak a saját nevében beszéljen, mondja neki az idősebb, kövér asszony, és nevet. Pikk-pakk túl lesz rajta, ne féljen. Neki már három volt. Gyereke pedig négy. Hány éves maga, kérdezi tőle a sírós. Huszonnyolc.
Mit szeretne, kérdezem. Állok és várok.
Nem tudom, mondja. Megint sír. Visszajövök, ígérem, és kimegyek.
Hol vannak, kérdezi a beteghordozó fiú. Frissen borotvált, megdicsérem érte. Jó gyerek, csak sokat iszik.
Szomjas vagyok, lehajolok a csaphoz, onnan iszom. Kiért jöttél, kérdezem, mutatja a papírt, nem a soványka az, a kövér asszonyt viszi.
Megint csöngetnek.
Nem gondoltam meg, mondja a soványka. Megint sír. Vörös arcán kigyúlnak a szeplők. Esetleg beszélhetnék egy pszichológussal?
Nem tudok mit mondani.
Most miért néz így rám, ilyen bambán, csattan fel, nem kérhetek pszichológust? Nem tudom, de szólok egy orvosnak. Ne szóljon, legyint, az nem nézhet meg, mert már látott magánban. De attól beszélhet vele, annak nincs nyoma, mondom. Háromszor voltam nála, tudja mennyit fizettem? Már nem sír, beszél. Nem is mondom, mennyit, mert nem is én fizettem. A pasim fizette. Azt mondta, mindent fizet, de ne kérjem, hogy elkísérjen. Nem bírja a kórházszagot. Meg különben is, ezek olyan női dolgok. Beszari az is, mármint a pasim, meg ez a másik is, a doktor. Ketten voltunk a rendelőben, mégis az arcomba dugta a szívhangot, nehogy feljelentsem.
Nem is szívhang az, kezdek bele. Tudom, legyint, csak a keringés surranása, amiből hangot generál a gép. De akkor is az élet hangja, teszi hozzá. Biológus vagyok. Nagy kék tányérszemei kivilágítanak a szeplők közül. Szép kis nő.
Nem tudom, mit mondjak neki. Megint szól a csengő a folyosón, meg kellene nézzem, ki nyomja, szabadkozom.
Már mennék ki, amikor megérint hátulról. Kérhetek valamit magától? Kérjen, feszengek. Elkísérne? Hova? Oda, mondja. A műtőbe, kérdezem. Megrebben a szeme, azt sem tudja, mikor mi fog következni. Persze, honnan is tudhatná. A szeme csupa könyörgés. Nem tudom, válaszolom, itt nem csak maguk vannak, betegek is, tele az osztály. Értem, mondja. De azért köszönöm, teszi hozzá, amikor már az ajtóban vagyok.
Bepárásodik a szemüvegem a maszk mögött, izzadok.
Összegyűrődött a lepedője, miért nem jöttem hamarabb. A nő a folyosó végi kórteremben nagyműtéten van túl, nehezen viseli. Mérte a telefonján, hogy mennyi idő alatt értem ide. Fel fog jelenteni, azt mondja.
A beteghordozó dugja be a fejét az ajtón. Vinném a következőt, de nagyon bőg. Már azt hittem, lesz egy műszakom, amikor nem bőgnek. Én nem bírom ezt csinálni, hadarja. Mert bennem van emberség. És tudok targoncát vezetni. Akkor, miért vagy itt, nézek rá. Ötször kevesebbért, teszem hozzá gondolatban. Mert megbuktam a vizsgán.
Jó lesz így, kényelmes, kérdezem a feljelentőst, miután megigazítom az ágyneműjét. Kameráz a telefonjával, hogy legyen bizonyítéka.
A konyhafülkében az asztalon meglátok egy fél zsemlét, gyorsan bekapom, és futok a fiú után a kórterembe.
Ide másszon fel, utasítja. A vékonyka felteszi az egyik lábát, hátán szétnyílik az agyonmosott, kórházi hálóing, csupasz feneke feltárul a beteghordozó orra előtt. Állj már félre, tolom el a fiút, és segítek a lánynak elhelyezkedni. Nem kell papucs, emeli fel a hangját a fiú. És zsebkendő sem. Ne bőgjön már!
A beteghordozó megfogja a hordágyat, megcsap használt köpenyének izzadságszaga, amikor félrelököm. Majd én elviszem a műtőbe, mutatok a sírósra, te szívj el egy cigit!
Nem nézek a lányra, ő sem keresi a tekintetemet. Átadom a műtőben, majd végighúzom az üres hordágyat a folyosón. Addigra a beteghordozó is visszaérkezik.
Tarkómon folyik az izzadság. Korai menopauza, ezt mondta az orvos.
Nemsokára lejár a műszakom.
Másodközlés, a novella eredeti megjelenési helye a Felhő Café Könyvek kiadó Abortusztörténetek című kötete.
Fotó: Diana, kép forrása: Pexels