A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Pontban öt órakor összegyűltünk, hogy meghallgassuk a pápa üdvözletét. A karácsonyfát valamiért a raktár mennyezetéről lógatták le, talán a padlót borító sár miatt – de nem furcsálltam ezt sokáig, mert az asztalon igazi mézeskalácsot pillantottam meg. Ahogy vigyázzban felsorakoztunk a fal mellett, a tálhoz legközelebb helyezkedtem el, és vártam, hogy a nyelvem emlékezzen az ízére.
– Dicsőség a magasságban Istennek! – szólalt meg közben a pápa.
Halálra rémültem. Csak a penész és a konzervfém aromája öntötte el a számat. Ennyire hozzászoktam a tábori koszthoz?
– És a földön békesség a jóakaratú embereknek! – tette hozzá a szentatya.
Erősen koncentráltam: fahéj, szegfűszeg, gyömbér, szerecsendió és egy kevés ánizs, ahogy anyám csinálja. Végignéztem a bajtársakon. Volt, aki majdnem elaludt állva, mások – hozzám hasonlóan – a süteményt figyelték. Ezt a századparancsnok is észrevette, mert szemmel megsorozva minket, felhangosította a rádiót.
A törzsőrmester előlépett. – Százados úr! A fiúk éhezik és szomjúhozzák az igazságot, de három napja nem ettek rendesen. Befogadóbb lesz a lelkük, ha testük is, hogy úgy mondjam, megelégíttetik! A százados arca megfeszült. – Rendben van, lazítsanak, fogyasszanak. Karácsony van, csendes a front, ünnepel a német is. De felmerül a kérdés: hogyan ünnepelnek ők? Mit esznek vajon, ha nem jut sütemény az asztalra? Kihez nyúlnak, ha hiányzik nekik az asszony?
Becsuktam a szemem, de így is láttam magam előtt az újságot, amit apám hozott haza aznap, amikor Németország megtámadta Belgiumot, és hadat üzent Franciaországnak. Az egész oldalt elfoglaló képen egy német katona egy belga csecsemőt evett, a másikon egy francia asszonyra erőltette rá magát.
Kihúztuk magunkat. Senki nem nyúlt a süteményhez. – Na látják – szólt a százados. – Most hallgassuk tisztelettel a szentatyát.
– Béke! – lehelte szomorúan a pápa. – Talán soha nem volt még ilyen fontos a szívünkbe fogadnunk ezt a szót. Mi meg is tettünk minden erőfeszítést. A háború és a halál sötét völgyében megpróbáltuk a béke fénylő karácsonyi gyertyáját meggyújtani. Ám keresztényi kezdeményezésünket nem koronázta siker. De nem adjuk fel! Nem adhatjuk fel, mert az otthon maradt asszonyok és menyasszonyok remegve várják haza szeretteiket. Bíznunk kell abban, hogy az igazak végül győzedelmeskednek!
Marie-ra gondoltam. Szegény szerelmem! Lehet, hogy soha többé nem látsz – de legalább nem erőszakolnak meg a németek!
No, bajtársak – zökkentett ki a százados hangja. – Hallották a pápát, az igazak bizony győzni fognak! Most mindenki térjen vissza a harcállásába. Fixe! Présentez armes! En avant!
Elmenőben még láttuk, ahogy a százados egyik kezében szivarral, a másikban süteménnyel elhelyezkedik egy rozoga fotelben. Vagy ötven métert futottunk, amikor a törzsőrmester megálljt parancsolt. Összehúzott szemmel méregette az erdő alját. Most már én is láttam, hogy a fák alatt megbolygatták a talajt. – Aknák. Szorosan a nyomomban gyertek! Némán követtük a balaklavát, amelyet az őrmester még fürdéshez sem igen vett le. Még az afrikai gyarmatokon nőtt hozzá a ruhadarab, azt mondta, mindenre jó. Én is kaptam tőle egyet karácsonyra, nem tudom, honnan szerezte.
Jó hosszú idő volt, mire visszaértünk a lövészárokba. Délelőtt már hellyel-közzel kiszivattyúztuk belőle a vizet, de mivel folyamatosan esett az eső, így is bokáig ért. A németek lövészárkából kopácsolás hallatszott, bizonyosan a mellvédeket javították – így folytathattuk a víz elleni küzdelmet. Sötétedésig végeznünk kellett: aki nedves ruhában alszik el, megfagy. Akinek iszapos a fegyvere, meghal.
Én a homokzsákokat pakoltam és az otthoniakra gondoltam. Apám biztosan elővette már a forralt bor receptjét, amelyet a családi Bibliában tart. Karácsonykor mindig jó kedve van – ilyenkor nem küld levelet az adóhatóság, nem törnek be a birtokra a cigányok, és a parasztok sem kellemetlenkednek. Szegény apám! Becsületes ember, de valahogy minden emberi gyarlóság őt találja meg. Örültem, amikor besoroztak, mert legalább a némettel nem neki kell megküzdenie. – Ne aggódjon! – mondta apámnak sorozáskor az őrmester. – Karácsonyra itthon lesz a fia, addig meg jobban vigyázok rá, mint a tulajdon édesanyja.
Este még mindig nedves volt a föld, ezért a lövészárok falába vájt üregekbe húzódtunk be. Félálomban voltam, amikor fülrepesztő gajdolásra riadtam fel – O Tannenbaum, o Tannenbaum, wie treu sind deine Blätter! A bajtársak már a lépcsőkön álltak, kezükben gépfegyverrel. A senkiföldjén egy német katona közeledett bizonytalanul imbolyogva.
– Lasst uns essen, trinken und feiern! – üvöltötte. – Mit mond? – kérdezte tőlem az őrmester. Volt egy német nevelőnőm, ezért egész tűrhetően beszéltem a nyelvet. – „Együnk, igyunk és ünnepeljünk!” – fordítottam, és jobban megnézve láttam, hogy egy üveget és egy kis csomagot hoz a kezében. – Kézigránát van nála! Csapda! – kiáltotta valaki. Az őrmester kibiztosította a fegyverét. – Ne lőj! – mondta a német franciául. – Lasst uns essen, trinken und feiern!
– En arrière! – kiáltotta az őrmester. – Zurück! – kiáltottam én, de a katona nem fordult vissza.
Arccal előre elvágódott, nagy nehezen feltápászkodott, majd újra elesett, egyenesen a lövészárkunk elé. Az őrmester célzott. Valahol a hátországban megszólalt egy kakas.
– Ne lőjön uram! – kiabáltam. – Nem tud magáról! – Fiam, látta a harcállásainkat. Nem mehet vissza. Megmarkoltam az őrmester csuklóját, de ő könnyedén kibújt a szorításomból. – Még egy ilyen, és hadbíróság – mondta, és tüzelt.
Hajnalra megjött a fagy. A pocsolyák kéken szikráztak a napsütésben, végre lehetett közlekedni a lövészárokban. Ám senki nem mert mozdulni, mert az őrmester biztos volt benne, hogy megtorló akció következik. – Senki nem dugja még a kisujját sem a mellvéd fölé! – vakkantotta. – Kivéve Pierre, aki elmegy a kútra vízért. Ha visszajössz élve, újra barátok leszünk – nézett a szemembe.
A földön hasalva, rettegve araszoltam a senkiföldjén az elhagyott tanya felé, ahol a kút volt. Csikorgott alattam, ami a fűből megmaradt. A kút fedezékében felálltam, majd puskatussal törni kezdtem a vizet borító jégréteget. Egyszer csak egy kakas sétált elő az egyik ólból. Hát ő rikoltott tegnap! Nem értettem, hogy nem láttuk eddig. A vézna állat nagy ívben elkerült engem, majd egy konzervdobozhoz futott, és mohón falni kezdett belőle valamit. Meglepődve láttam, hogy egy német kukoricakonzerv volt az. Az ellenség is használja ezt a kutat, ők hagyták itt neki?
Kínosan lassan, de sértetlenül értem vissza a lövészárokba. Közben beesteledett: az őrmester korai takarodót parancsolt, de megduplázta az őrséget. Szerencsére ebből kimaradtam, így tagjaimat nyolcasokba hajtogatva elhelyezkedtem az üregemben, de nem tudtam aludni. Az első német jutott eszembe, akit leszúrtam. Kegyetlen volt a tekintete. Ám ahogy a halál letörölte a háborút az arcáról, láttam, hogy fiatalabb volt, mint én.
Egyszer csak nagy fényesség támadt a fejünk fölött. – Támadnak! Támadnak – kiabálták a bajtársak. Teljes harckészültségben ugrottam a lépcsőre, célra tartva a fegyveremet. Az őrmesterre néztem, vártam a tűzparancsot. De az őrmester arcán döbbenet ült. A német mellvéd teljes hosszában fenyőfák sorakoztak, rajtuk száz meg száz gyertya. Az ég tiszta volt, a gyertyák kis lángjai összekevedtek a csillagok fényével. – Stille Nacht, heilige Nacht! Alles schläft, einsam wacht – hangzott fel, ami annyira megdöbbentő volt, hogy folytatnunk kellett az éneket – Le mystère annoncé s’accomplit, Cet enfant sur la paille endormi.
A németek egy táblát tartottak a karácsonyfák fölé. – Mi van ráírva? – kérdezték a bajtársak.
– „Ne lőjetek! Találkozzunk középen!” – fordítottam. Lassan mászni kezdtem felfelé a lépcsőn. Mindenki engem figyelt. Az őrmester elkapta a csuklómat: – Idióta! Hogy fogsz rájuk holnap újra lőni?! Az őrmesterre néztem. Valamiért a kakas jutott eszembe, és a pápa szomorú hangja. Kibújtam a szorításból, és felmásztam a mellvéd fölé. Egy német katona is elindult. A számat elöntötte a mézeskalács íze.
Fotó: Mateusz Feliksik, kép forrása: Pexels