A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
A lépcsőházban ismerős porszag terjeng. Mindig ilyen ez télen, amikor beindul a fűtés, és a radiátorokra szállt finom porréteg a hő hatására a levegőbe kerül. A lépcsőház lassanként felmelegszik, ahogy a forró víz végigzubog az érszerű csőhálózaton, s közben fűt, melegít, szinte pulzál, hogy elnyomja a kinti világból betörni készülő hideget. Ilyenkor egyik napról a másikra a rigók is megjelennek az utca csupasz fáin, követelve a gondoskodást.
Edit lassú, kimért léptekkel szedi a lépcsőfokokat, mozdulatait óvatosság vezérli. Évtizedek óta járja ugyanezeket a lépcsőket, mostanában mégis hosszabbnak tűnnek. Öt, kilenc, kilenc. Sokszor számolta már önkéntelenül a hátralévő fokokat a fordulók közt pihenve. Ezúttal igyekszik nem megállni, a karjait ólomsúllyal húzza a rájuk akasztott egy-egy vászontáska, amelyek mintha egyenesen belőle nőttek volna ki. Nem akar megállni, fél, hogy a fagyasztott gyümölcs és borsó kiengedne, mire hazaér velük.
A lakásban ismerős érzet fogadja, Edit testéből azonban mégis idegen feszültség árad a kis térbe. A táskákat a konyhaasztalra teszi, majd kötelességtudóan kifelé indul, de megtorpan. Ezek a zaklatott meg-megállások generálják benne a feszültséget, ami aztán burokként veszi körbe, bármerre is megy. Visszafordul, gyors mozdulatokkal kipakolja a táskák tartalmát, és mindent a helyére tesz. A feszültség csak egyre növekszik benne, miközben kapkodva kezet most.
– Eduka, te vagy az?
Az anyja sürgető hangja utoléri a konyhában, mire Edit leveszi a cipőjét, és belép a nagyszobába.
– Igen, megjöttem – feleli.
A szoba távolabbi felében egy összetöpörödött test pihen az ágyon. Dereka mögött feltornyozott díszpárnák, melegítős lábán egy kötött pokróc. Pont ugyanúgy ül ott, mint néhány órával ezelőtt.
– Egy kis vizet – pillant az éjjeliszekrényen lévő pohár felé.
Edit egy lélegzetvétellel lendül előre, felveszi a poharat, majd kimegy megtölteni. A szobába visszatérve jobbjával villanyt kapcsol, mire a régi csillár búráin keresztül fény tölti be a helyiséget.
– Pihentél? – kérdezi az anyját, és leereszkedik mellé az ágy szélére. Az asszony egy görcsös bólinttásszerű mozdulatot tesz, aztán kissé előredől, akárcsak egy szomjazó állat a forrás előtt. Edit határozottan markolja a poharat, ahogy az anyja folytonosan remegő álla felé közelíti. Két korty lemegy, amit ugyanaz a bólinttásszerű mozdulat követ, jelezve, elég.
Edit ezután robotpilótára kapcsol, átöltözik, felporszívózik, azután nekilát a vacsorának. Egy pillanatig eljátszik a gondolattal, hogy elindít egy halk jazzt, de végül leállítja magát, hátha nem hallja meg a szobából kiszűrődő hangokat.
Nemsokára sikerül belemerülnie a főzés monotóniájába, a konyhai eszközei ismerősként üdvözlik, egy leheletnyit oldódik a benne búgó feszültség. Ez mégiscsak az ő megszokott otthona, még ha az anyja beköltözése fel is kavarta a rendet. Előtte ez a tér csak őt illette, huszonöt év könyvelői munkájából vette, és sosem osztozott rajta senkivel. Néha felugrottak hozzá a kolléganői egy-egy italra, régebben még römipartikat is rendezett velük a nagyszobában, de a nyugdíjazása óta igencsak megritkultak ezek az alkalmak. Amióta pedig magához vette az anyját, senkit nem engedett be.
Egy óra múlva leveszi az elkészült korhelylevest a tűzről, ezután megterít. A mai napig megütközik egy pillanatra a két tányér láttán. Régen nagyon vágyott erre, sőt, valójában legalább hármat szeretett volna, és egy nagyobb konyhát, amit betölt a gyermekkacaj és a felnőttek halk társalgása.
– Eduka! – hangzik egy panaszos hang a szobából.
Edit pillantását elszakítja az asztalról, majd engedelmesen bemegy az anyjához.
– Épp elkészült a vacsora, kikísérlek.
– A toalettre – hangzik a kifinomult válasz.
Edit anyja mindig is érzékeny volt arra, hogy megjelenése és beszédmódja szofisztikáltnak hasson. Ebből mára kevés maradt meg, meghajlott gerincében a táncos karrier már csak távoli emlék. Edit óvatosan kitakarja a melegítőbe bújtatott lábakat, amelyek annak idején annyi embert lenyűgöztek a színpadon. Haja megőszült és elvékonyodott, hajdani hattyúnyakán az elegánsnak tetsző konty, amit Editnek kell feltűznie reggelente, inkább bizarr hatást kelt.
– Gyere, foglak.
Edit erős karjával könnyen segíti ki az egykori balerinát az ágyból, aki lassú, csoszogó mozdulatokkal tud csak a mosdó felé lépdelni vele. Kislány korában elképzelhetetlen volt, hogy Edit csoszogni lássa az anyját. Sőt, hiába volt ő maga testes, amit az anyja mérgében néha drabálisnak nevezett, a kecsességet tőle is mindig megkövetelte, hogy aztán utána lemondóan azt sóhajthassa, annak az ember vérében kellene lennie.
Az anya vékony piszkafára emlékeztető karjai görcsösen kapaszkodnak Edit puha húsába. Szorításán ha akarna sem tudna lazítani, a remegés és az izommerevség az évek során folyamatosan felfalták minden kecsességét.
Edit igyekszik átsegíteni az esetlenné vált testet a küszöbön, amikor egy alig hallható nyögés hagyja el az anyja száját. Egy pillanattal később Edit orrát megcsapja a szúros szag, a szürke melegítőn pedig megjelenik egy hosszúkás sötét folt. Edit számára a pillanat egy másodperc erejéig kimerevedik, anyja remegő szájtartását látva fejében önkéntelenül átsuhan a gondolat – íme a büszke táncos, Berczik Sára főiskolájának egykori csillaga.
A vacsora később zavartalanul zajlik, a levest újra kellett melegíteni, ezután Edit türelmesen kanalazza az ételt az anyjának. Vállai mintha kissé lejjebb ereszkedtek volna, mintha a testének görcsösségén oldott volna a korábbi incidens. Editet, ahogy az álláról a lecsurgó levest törölgeti, az anyja egy kisgyerekre emlékezteti. Egy tehetetlen, durcás kisgyerekre, aki nem azt kapta az élettől, ami szerinte neki járt volna.
Edit egy kis szünetet tartva feláll, hogy vágjon egy szeletet a frissen vett hajdinás kenyérből, anyja azonban elutasítóan elfordítja a fejét. Korábban azt mondta rá, égett gumiíze van.
A felborult rutin miatt a vacsora utáni fürdetés szükségtelenné vált, így Edit csak lefekteti az anyját, majd a saját szobájába tér. Az ajtót automatikusan becsukná, de ezt a mozdulatot is megállítja. Régóta nem aludt már végig egy éjszakát, és ahogy leroskad az ágyára, úgy érzi, vákuumhatás alatt él, mintha a másik szobában lévő test kiszívna minden erőt az övéből, hogy aztán a helyét az állandó feszültség töltse be. A komódon heverő könyvéért nyúl, pillantása azonban a mögötte álló képre téved. A Nevadában élő húga arca mosolyog vissza rá, ő is ráncos már, ez mégsem feltűnő annyira, mint ahogy reggelente a tükörbe nézve saját magán látja. Talán a körülötte nevető gyerekek és unokák ellensúlyozzák húga látható öregségét, ezzel megvidámítva a képet.
Edit egy reggel kitárja a nagyszoba mindkét ablaktábláját, azután arcát a rég nem látott napsütésben tartva nagyokat szív a balzsamosnak érződő levegőből. Ahogy megfordul, meglepve látja, milyen világos a helyiség a kéretlenül is betűző napsugaraktól. Már nem fogja el a bűntudat, amiért megkönnyebbülést érez a sarokban álló üres ágy láttán. A napsütésben állva fejben számba veszi, mit kell még elvégeznie a húgáék hazaérkezése előtt. Kíváncsi, vajon az unokaöccse még mindig olyan jól beszél-e magyarul. Az utca felé fordulva úgy dönt, gyalog megy el meglátogatni az anyját az otthonban. A közeli fa egyik ágán egy rigó ugrándozik tétován, mintha próbálná felhívni magára a figyelmet. Edit megadóan elmosolyodik, majd elindul a konyhába egy kis napraforgómagért – valakinek muszáj gondoskodnia róla.
Fotó: Phil Mitchell, kép forrása: Pexels