A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Gyorsan haladtunk a szürke sztrádán. A kopárságba burkolózó tájat csak a színes óriásplakátok harsánysága tört meg. A gyerekek hol lelkes, hol nyűgös hangja megtöltötte az apró teret; zsibogott tőlük a fejem. Ahogy a kilométerek fogytak a kerekek alatt, lassan kirajzolódott a külföldre cserélt vidék: poros utcák, komor arcú emberek.
Bekanyarodtunk a Kádár-kocka kapujához. A dudálásra kinyílt.
– Hát megjöttetek! Milyen volt az utatok?
Anya dauerolt hajjal sietett elénk, kezében kockás konyharuhával, amellyel – mint a libákat – beterelt bennünket a házba.
A rotyogó étel és az öreg bútorok szaga egymással versenyeztek, hogy minél hamarabb bekússzanak a hajhagymákba és a kabátok szövetébe. Az asztalon ünnepi porcelán. A gyerekek az utazástól és a pofazacskó-rángatástól elpilledve a pokróccal leterített kanapén kerestek nyugalmat.
– Na gyere, Tibikém! Kóstold meg ezt! – Apám lehajtotta a tálalószekrényt, és előhalászott egy kézírással felcímkézett üveget. – Tavaly főztem. Adtam is el belőle pár üveggel, de csak fű alatt, a másik faluban. A szomszéd mindig kérdezget meg vizslat a kerítés lécei között. Hogy bökné ki a szemét a meggyfa ága!
– Köszönöm, Gyula bátyám, de vissza kell utasítanom. Még mindig nem iszom töményet.
Tibi mosolygott, de a szakállas arcon a két fehér hernyó gyorsan közel kúszott egymáshoz, majd félkörívbe feszült. Aztán persze a papa megenyhült. Végül is rosszabb veje is lehetne.
Anyám utasítására egy hatalmas fazekat cipeltem be a konyhából. A gőzölgő húsleves aranyszínben gyöngyözött a fedő alatt. Összefutott a nyál a számban.
– Asztalhoz!
A mama lefejtette magáról a kötényt, miközben bebotorkált a szobába. Az unokákra pillantott, kézen fogta őket, és az asztalhoz vezette a két félálomban szendergő gyereket.
– Ejnye, no! Gyertek! A vasárnapi ebédet együtt kő’ elfogyasztani, az a szokás. Hát anyátok nem tanított jó modorra?
Szemeim villámokat szórtak. Tibi igyekezett begyűjteni őket, nehogy boruljon a béke. Előre megbeszéltük: felvesszük a leszarom-köpenyt. Azóta is visszhangoztak fejemben a súlyos mondatok: Az én házamban az én akaratom… te ehhez nem értesz… nem tudtok ti semmit…
– Nagyon finom lett a leves – mondta Tibi, és megtörölte a szája sarkát.
– Azért, mert raktam bele jó sok farhátat. Múltkor vettem vagy hármat. Inkább lefagyasztom, mert úgy elkapkodják a boltból. Főleg az Antalné. Az aztán felpakol.
Anyám biggyesztett szájjal bólogatott, és karjait széles ívben kitárta, mintha egy lavór ruhát emelne.
– Szerencsétlen más húst nem is eszik, örül, hogy emez nem drágul – folytatta pattogó hangon. – Múltkor összefutottam vele a faluházban. Gyűlés volt. Mondom, csak meg kéne jelenni, hogy lássa a polgármester. Készült az minden jóval. Még a nyolcvanéves anyjával süttetett pogácsát is. Rendes ember. Mindig szívén viseli a falu sorsát. Kapjuk is a támogatást, a főteret is lekövezték szépen, igaz, Gyulám?
Apám csendben bólogatott, a kisüstitől kipirult arccal.
– Anyu! Nem vagyok éhes. – A négyéves már szökésben volt, teste félig lecsúszva himbálózott a széken.
– Tessék visszaülni! Nem fejeztük még be az ebédet. – Anyám ellentmondást nem tűrőn ingatta mutatóujját az apró fejecske felé, aki megszeppenve mászott fel újra a kemény székre.
– Hát szóljál már rá, micsoda dolog ez!? – hőbörgött.
– Ha egyszer nem éhes… – haraptam el motyogásomat, és inkább megsimogattam a kicsi hátát.
– Mit mondott az orvos a fülzúgásra? Beutalt a kórházba kivizsgálásra? – fordultam anyámhoz, mikor az zavarodottan rázogatni kezdte fejét.
– Csak magas vérnyomás, semmi különös. Szedem rá a gyógyszert, meg a patikus is adott valami csodaszert, amit reklámoznak a tévében. Én kórházba be nem teszem a lábam. – Kidüllesztett mellkassal tette vissza a fedőt a pörköltes fazék tetejére. – Ha egyszer bekerülsz, többet lábon ki nem jössz.
– Ez így van! – kontrázott rá apám. – Mint a postás Józsi. Tudjátok, az a félhülye. Beutalta az orvos a megyeibe kivizsgálni. Várt vagy fél évet, mire sorra került, de kivárta. Azt mondta magánba minek menjen, ha úgyis ugyanaz a doktor, és még megfizethetetlen is. Na szóval, többet nem jött ki. – Kigúvadt szemmel, pengeként elhúzta kezét a nyaka előtt. – Állítólag a műtét jól sikerült, de elkapott valami gyiherát, az vitte el szerencsétlent.
– No, de beszéljünk vidámabb témáról. Oszt nyárra hazajöttök? – Apám a második fogás szaftjával csíkozott szakállával fordult Tibihez.
– Törüld má’ meg azt a bozontot, te! – ripakodott rá anyám, mire apám szemei úgy pattogtak, mint a flippergolyók.
– Még nem gondolkodtunk rajta. – Tibi a félig tele tányér sarkába tette az evőeszközt, és hátradőlt székében. – Sok mindentől függ. Lehet, hogy ezúttal máshova utaznánk.
– Aztán hova? Nehogy nekem valami olyan helyre, ahol bajotok eshet! – Anyám kezében megállt a villa a tányér felett.
– Nem terveztünk olyan helyre menni. – Tibi egyre jobban fészkelődött.
– Csak mondom. Európa már nem biztonságos – jelentette ki anyám. – Én már nem is mernék nyugatra utazni. Múltkor írta az egyik fészbuk csoportba valami fura nevű, azt hiszem Anonymus, ugye, Gyula? Azt mondta, hogy már egész nyugat olyan, mintha ellepték volna az állatkertből kiszabadult vadállatok. Még jó, hogy mi biztonságban vagyunk. Egyelőre. Amíg minden marad a régiben.
– Mi is nyugaton élünk, anya.
Lábam erősen rángatózott az abrosz alatt, ami a finom férfikéz csitítására nyugodott csak meg.
– Hát igen. Ti és a nyugat. Én biztos nem élnék máshol. Ez a hazánk, itt vannak az őseink, itt kell a földbe mennünk.
A szakállas minden mondatával egy erőteljeset csapott az asztalra. A harmadik rövid meghozta a bátorságát, amit neje örökös vegzálása miatt ritkán birtokolt.
– A hazaszeretet nem szűnik meg attól, hogy az ember külföldön próbál szerencsét. – Láttam, hogy Tibi állkapcsában az őrlők egymásba nyomódnak. – Tudjátok, mennyit küzdöttünk, hogy boldoguljunk itt.
– A nagy francokat! A ti korosztályotoknak már olyan flancos igényei vannak, hogy talán abból kéne lentebb adni, és akkor nem lenne gond. Mi megéltünk már ezt-azt, igaz, Márti? Rendszerváltás, hitelek, magánnyugdíj-államosítás. Oszt’ mégis eléldegélünk békességben, nem?
Apám urasan hátradőlt, és keresztbe fonta csenevész karjait, amin a fehér szőrcsomók úgy meredeztek, mint a szekrény alatti porcicák.
– Szerintem nincs azzal baj, ha könnyebb életre vágyunk, és a munkánkért meg is fizetnek. – Lehajtott fejjel szedegettem össze a maszatos tányérokat. – Nem beszélve arról, hogy az itteni depresszív hangulat ragadós.
– Milyen depresszív hangulat? Nem is tudod, miről beszélsz. – Anyám csípőre tett kézzel meredt rám.
– Csak azt mondom, hogy a közhangulat itthon nem jó. Az emberek többsége lehangolt és igen pesszimista.
– Hát te is az lennél, ha ennyi pénzből kellene megélned, és a háború is fenyegetne. Tibikém, edd meg, ami a tányérodon van, nálunk nem szokás a pazarlás! – Anyám összepréselt ajkai közül úgy törtek elő a szavak, mint a rossz kipufogóból a bűzös gáz.
Szemünk összetalálkozott Tibivel.
– Nem ítélkezni akartam. Tényleg sok szar van, amitől az emberek rosszkedvűek lehetnek. De a nyavajgás helyett cselekedni kéne, nem? – Felcsipegettem a nagyobbik gyerek öléből a nokedliket, amik úgy ugrottak ki a tányérból, mint én a fél méter magas ablakon gondolatban.
A délután lassan araszolt. A gyerekek a kertben csokitojásokat kerestek, a nagyszülők mosolyogva dőltek hátra a hintaágyban.
Görnyedten hajoltam a mosogató fölött.
A habzó szivacs alig ért le a leragadt edény aljára – ahogy a józan érvek sem jutottak át a zárt füleken.
Izzó arccal dobtam félre a szivacsot, és körömmel kezdtem kapargatni a felszínt.
Vajon hány iksz kell ahhoz, hogy felszabaduljon a hajdan csillogó lábos a fekete lepedéktől?
Körmöm szakadtáig meg sem álltam.
Fotó: cottonbro studio, kép forrása: Pexels