A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
A lényeg, hogy a legkevesebb időt kelljen bent tölteni. Ötperces fájásoknál indulunk majd el. A kórház egyenlő a börtönnel. Az orvos próbál megnyugtatni, a szülésznőkről is csak jót mond. Nem beszélünk meg új időpontot, csak kifizetem a húszezret, és eljövök.
***
Tibinek magyarázom, hogy nem félelemből gondoltam meg magam. Zsigerből pötyögöm a 112-t. Sosem próbáltam még ok nélkül mentőt hívni. A hasi fájdalom és a rózsaszínes magzatvíz nem elég jó érv. Végül az életkorom lesz az aduász, ami miatt a mentésirányító küld egy kocsit. Amíg kiérnek, Bogyó kutyapelenkáival próbálunk gátat szabni annak, hogy az édes szagú folyadék teljesen eláztassa a matracot. Bogyó az ágy és a szekrény közé kucorodva figyel ijedt szemekkel.
***
Hamarabb érkezünk a kórházhoz, mint várnám. Feltesznek egy hatlábú görgős szerkezetre. Úgy festhetek, mint egy rovar, jó nagy potrohhal. Mintha föld alatti vájatokon kanyarognánk, aztán pedig felfelé liftezünk.
Betolnak egy sötét szobába. Ahogy felállok és slattyogok az ultrahanggép felé, csorog végig a lábamon a víz.
– Jaj, szegényke, milyen visszeresek a lábai – jegyzi meg az egyik női hang.
Hangyás a képernyő. Minden idegszálammal rátapadok a szürkés, izgő-mozgó pontokra. Megkönnyebbülök, amikor feltűnnek a körvonalaid, és látlak mozogni. A doktornő hallgat, majd néhány kínosan hosszú perc után megszólal:
– Én ilyet még nem láttam. Szólok a kollégámnak.
Tíz perc után megérkezik a kolléga. Jéghideg a zselé, amit felken a hasamra. Próbálsz elmozdulni az ultrahangfej elől. A képernyő fénye megvilágítja az orvos arcát.
– Tele van vízzel a mellkasa és a hasa. Ha megszületik, nem fog tudni lélegezni. Ez hydrops fetalis.
Lehívnak egy orvost a csecsemő osztályról. Azt mondja, be tudják csövezni a babát, de hogy utána mi lesz, azt nem tudja.
– Küldjük tovább? – kérdezi a szülész a csecsemőgyógyászt.
Egy pillanatig nem jön válasz. Amit az orvosok arcán látok, az alapján abban bízom, hogy továbbküldenek.
***
– Hölgyem, legyen szíves ne megszülni.
Másfél óra az út. Arról nem volt szó a szülésfelkészítőkön, hogyan kell nem megszülni. Feszítem az összes izmom, és megbeszélem veled, hogy maradj még.
Rákeresek, mi az a hydrops fetalis. A képek többségét kitakarja a Google, a nyugalom megzavarására alkalmas tartalmak. Az sem jobb, amiket írnak. A várandósság alatt gyakran abortuszt javasolnak, igen magas mortalitás.
Tibi felhív, azt mondja, hallja a mentőautót, és ha nem lenne ekkora köd, talán még látná is. A fenyőfát hozza, a babaruhás táskát viszont otthon hagyta. Megnyugtatom, hogy majd visszamegyünk érte.
Látom magam a mentőautó hátsó ablakán tükröződni. Maszk van rajtam, csillan a fény a szemüvegemen. Az alkarom egy hideg csőhöz ér. A magnézium-infúzió csöve girlandként kanyarog lefelé mellettem.
***
A műtőben nyüzsögnek vagy huszonöten. Kisül a szemem ettől a nagy fénytől. Egy férfi egy fémeszközt dob oda egy göndörhajú nőnek. Mintha grillolló lenne. Mindenki lazának tűnik, kerti party hangulat. Itt van Tibi is, pedig nekem azt mondták, nem jöhet be. Meglát, ugrik egyet, majd karjaival kalimpálva jön felém. Benigni Oscar-díjátadós jelenete kutyafüle ehhez képest.
– Nekem egy úr engedélyt adott, én azóta mindenkinek erre hivatkozom.
Megkérdezem, melyik úr volt az.
– Árpád – mondja, és rámutat egy beteghordóra. A sarokban meghúzódó férfit nyúzottra rajzolta a dohány. Észreveszi, hogy róla van szó, szerényen int felénk.
***
Az altatóorvos eregeti a poénokat, miközben kapok egy szúrást a gerincembe. Tibinek szorítottak helyet a fejemnél. Csendes lett, simogatja csak a vállam. A műtőorvos azt mondja, igyekszik bikinivonalban metszeni. Tibi felveti, hogy esténként majd énekelhetnénk neked a diófás dalt.
Érzek egy erős nyomást a gyomromnál, és hirtelen mintha hideg szél süvítene végig a testem belsejében. Gratulálnak, megszületett a kislány. Meglepődöm, hogy ennyire gyorsan ment. Nem megszülni téged nehezebb volt, mint megszülni.
– Meg se mukkan. Vágjátok el most a köldökzsinórt, és vigyétek.
Apa egy pillanatra látott téged. A doktor úr közben elkezdi összevarrni a rétegeket. Továbbra is fázik belülről a testem.
Valaki a szomszéd teremből átkiabál, hogy életjelenségeket mutat a baba. Néhányan tapsolnak körülöttem. Egy hang a fülembe súgja, hogy fejlesztéssel elég jót ki lehet hozni az ilyen babákból. Mintha valaki forró vassal belém égetne egy jelet.
Valaki befáslizza a lábam. Árpád odajön, és megemel. A nyakába kapaszkodom, és ahogy fordul velem, olyan, mint amikor kislányként a ringlispílen forogtam, a térdig érő fehér zoknis lábamat reptetve.
***
Öt órán át próbáltak mindent megtenni érted. Apa azóta már látott téged, és elmondta, melyik ajtót keressem. Műfenyő girlanddal futtatták körbe, és egy félméteres manó áll előtte. Fiatal doktornő nyit ajtót.
– Már vártam, jöjjön be, anya.
Sosem szólított még senki így. Úgy érzem magam az inkubátornál, mintha egy múzeumban járnék. Csend van, te pedig lehetnél egy vitrinben kiállított tárgy. Mozdulatlanul, megvilágítva fekszel. Nem emelkedik a mellkasod. A doktornő érzékeli az ijedtségem, azt mondja, nagyfrekvencián kell lélegeztetni téged. Nincs hagyományos légzőmozgás, csak alig érezhetően rezeg az egész test. Tíz percet maradhatok.
Próbálom keresni benned a kislányt. Az arcodon finoman ívelt vonásokat fedezek fel, a hajad hátul göndörödik. A kisruhák viszont rád sem jönnének, felfújta a tested a sok folyadék. Bárcsak lehetnél az, aki enélkül lennél. Négy monitort állítottak melléd, mind grafikonokkal tele.
Sírást hallok a melletted álló inkubátorból. Mintha nem is baba lenne, hanem egy tenyérnyi, ráncos felnőtt. Elkapom a tekintetem. Olyan nehéznek érzem magam, mint amikor az uszodában kiszállok a medencéből. Mennem kell, de előtte még megérintem az inkubátor falát.
***
A kórterem világos csempéit matricák díszítik. Olyanok a fák az ablakból, mintha csak botok lennének rátűzdelve a fatörzsekre. Mondom a többieknek, mire kinőnek a lombok, addigra hazajutunk. Csak ne késsen idén a tavasz. Ez már a harmadik kórház.
Félek itt lenni. Békésnek tűnsz, de ez gyorsan átválthat ordításba. Egy hete nem ehetsz, és nem vehetlek fel. Nem tudlak megnyugtatni, szar anya vagyok.
***
Hirtelen egy barna hajú nő néz rám közelről. Gitár van a kezében.
– Szeretne velem énekelni? – kérdezi. Úgy néz rám, mint az őz, amelyik Becske és Szandaváralja közt az erdőben egyszer kilépett elém, és hosszan állta a tekintetem.
Azt mondja, azért van itt, hogy együtt énekeljen velem. Szeretik a babák az anyukájuk hangját. Elmondom, hogy ma van az első hónapszülinapod. Elénekeljük együtt a Boldog születésnapot. Mintha közben megnyílna bennem egy csap. Annyira sajnálom, hogy ez van veled. Én rontottam el valamit?
Amikor elkezdesz ordítani, a hölgy megfogja a vállam, és a szemembe néz.
– Anya, nem tud most mást tenni, csak ezt, hogy itt van a baba mellett.
Nem ismerjük egymást, de mintha úgy igazán látna engem. Olyan érzés, mint amikor a suliban a barátnőm a hátam mögé surrant, és a hátizsákom megemelve jött mögöttem egy darabig.
***
A szomszéd inkubátornál énekelnek, amikor kezdődik a pittyegés. Mintha a gyomromat valaki felkenné a gerincemre, annyira erősen rándulok görcsbe ilyenkor. Felnézek a monitorra, most nem a tiéd az.
A szomszéd kisfiú monitorján villog pirosan a led. Oxigénszint hetvennyolc, harmincnégy, tizenkettő. Nem bírom nézni. Az anya topog, csipkedi a baba tenyerét, és könyörögve néz rám. Teljesen lefagyok.
Beszalad egy nővér. Robotszerű mozdulatokkal kiveszi az ijesztően szürke testet az inkubátorból. Dörzsölgeti, megfordítja. Hosszú idő telik el, mire a pittyegés megszűnik, és a számok visszakúsznak egészen kilencvenhatig. Hallom, ahogy a nővér elmagyarázza: a babák színét is figyelni kell, nemcsak a monitort.
– A monitor fáziskésésben van a valósághoz képest.
***
Remegő kézzel rendezgetem az inkubátor aljában lévő fiókot, itt vannak a könyveid. A szomszéd anya igen sápadt. Megigazgatja a horgolt polipot, betesz egy cumit, majd énekelni kezdi a Cifra palotát. Én is becsatlakozom. Rám néz, és pihenünk egy másodpercet egymás tekintetében.
Fotó: Lisa from Pexels, kép forrása: Pexels