A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Opálos az ég, mint novemberben, amikor a napfény nem tud áttörni a sűrű felhőrétegen. Nem ilyen júliust akartam. Szabadságra jöttünk. Van két hetünk, hogy kiszakadjunk a munkából, pihenjünk, megbeszéljük a kettőnk ügyét, aztán újult erővel vessük bele magunkat a következő projektbe a cégnél. Sok lesz ez két hétre. És az idő sem kedvez.
Nem hiszem el, mindjárt esni fog! Pedig reggeli után azt terveztük, hogy lemegyünk a strandra. A bikini már rajtam van a ruha alatt, vissza se kell menni a szobába. Törölköző, naptej a táskámban. Leadjuk a kulcsot a recepción, és irány a part.
Nem igaz, hogy megint most tolják be ezt a nyomorék fiút! Harmadik napja vagyunk itt, és ők is pont akkor jönnek reggelizni, amikor mi. Az étterem majdnem teljesen üres. Miért kell mindig hozzánk közel ülni? Nem akarom látni, ahogy etetik. Húszéves lehet, a lába vékony, mint a cérna, járni biztosan nem tud, a teste deformált, csapott vállak, behorpadt mellkas, túl nagy fej, magas homlok. A kezei befelé fordulnak, mint a rosszul metszett szőlőkacsok, összevissza kalimpálnak. Legalább mozgatni tudja őket. Szeme, szája, orra, füle a helyén, de mintha nem hozzá tartoznának. Hangja van. Vajon hány orrműtétje volt, hogy beszélni tudjon? Pokol lehet egy ilyen testbe zárva élni. Szerencsétlen.
A svédasztalon pótolják a fogyófélben lévő dolgokat. A felszolgáló teste ruganyosan mozog, gyorsan kirakja a szalámit meg az uborkát, leszedi az asztalokat, lesöpri a morzsát. Hozzánk is odajön, gépiesen köszön, megkérdezi, kérünk-e extra kapucsínót. Ezekkel a lábakkal fog majd táncolni este egy buliban, vagy tempózik majd a vízben, ha lejár a munkaideje. Nem kérek tőle semmit. Odamegyek a svédasztalhoz. Nem valami bő a kínálat. Méz, lekvár, joghurt, felvágott, zöldség, gyümölcs. És megint nincs magvas kenyér. Ha holnap se lesz, szólni fogok.
A fiúba szeretettel kanalazzák a joghurtot. Ami a szája szélére ragad, letörlik a kiskanállal, mint a babáknak.
Gyorsan a helyemre viszem a szendvicsemet. Nincs étvágyam. A férjem, háttal a „szent családnak” jóízűen eszik. Már a negyedik sonkás szendvicset kezdi, és tojást is rak bele. Rám néz. Mi van, kérdezi a tekintete, annyit eszek, amennyi belém fér, nem? De nem szól. Ha ilyen sokat fogunk beszélni egymással, nem jutunk messzire. Előveszem a telefonomat, és kiteszek egy fotót a fészbukra, amit tegnap lőttem a parton. Na, hol vagyunk?, kérdezem. Valaki írja, hogy a fészbukon. Hülye, írom neki vissza, és ettől még rosszabb kedvem lesz.
A család kedélyesen beszélget. Papa, megeszed a maradékot, kérdezi a mama, és odatolja a férfi elé, amit a fiú hagyott. Nevetgélnek. A fiú szeme ragyog.
Annyira ideges leszek, hogy hirtelen felállok az asztaltól, egy pillanatra megbontom a harmóniát, mindannyian rám néznek, még a férjem is abbahagyja az evést. Felálltam. Megtehetem. Van kezem, lábam, van saját akaratom, szabadon oda tudok menni, ahová akarok. Hová is? Hogy ne álljak ott hülyén, a svédasztalhoz indulok. Egy banánért. Visszafelé a fiú keze beleakad a karomba. Muszáj maradnom. Nem enged. Ránézek, és a szemében derűt és értelmet látok. Hozzám beszél. Azt mondja, hogy nem cserélne velem. Senkivel nem cserélne azok közül, akiknek úgymond normális életük van. Mert neki csak egy fogyatékossága van. A szíve és lelke már meggyógyult. Kacska kezével nem ereszti a karomat. A test csak test, mondja. Nem lehet, hogy a probléma, az akadály nem kívül van? Nem lehet, hogy inkább a léleknek kell megváltoznia? A halott szívet Isten megújítja. Én már szeretem az életemet, szeretem Jézust, szeretlek téged is.
Elönt a düh. Kirántom a kezem a kezéből. Gyorsan kimegyek az étteremből, ne lássa senki, hogy bőgni fogok.
Szerencsére, mire kiérek, az eső is elered. Fölfelé tartom az arcomat.
Fotó: SHVETS production, kép forrása: Pexels