Az ablakban muskátli. Levele cakkos. Körvonalát holdsugár szegi. A virág szirmai ívesek, szív alakúak. Illatuk fanyar.
Az ablakon túl: ezüstfény. Világos titok odakinn az éjszaka. A szoba: fekete homály. Kimeresztem a szemem. Sokáig. Már látok. Meg picit félek is.
Holdfény kúszik a tisztaszobába. Átfest mindent. A csipkefüggönyt. A vitrines szekrényt. A porcelán madonnát. Az óra számlapját. Minden ezüstszürke. Az ütemes kattogás is. Kékesszürke a fazék. Benne a muskátli. Levele szürkészöld. Csak a virág koromfekete. Pedig az nappal vörösen virít. Akár a vér. Vagy a tűz. A piros színek a sötétben mind feketére égnek. A muskátlivirág most: fekete vér.
Az ablak a tornácra néz. A tornác végén létra. Azon szalad fel a Mircu. Már nem is hasas! Én utána. Pipaszár lábam gyors. Mircu után érek fel rögtön. A padlás végén széna. Mircu abba bújik. Odaszaladok. Finom, kaszált rét szaga. Száraz fű közt kerek lyuk. Félve nyúlok bele. Puha, meleg testecskék. Sírnak. Egyenként emelem ki őket. Fehér, cirmos, fekete, vörös, foltos…
– Tizenkettő, nagymami! Tizenkettő kiscica! – visítok a boldogságtól. Nagymami homloka összerándul. Később megtudom: ilyenkor a vízbe fojtás a bevett szokás. A tetemek a pottyantósban már pondróval teltek, mikor rájuk találok.
Apró percegés. Az ágykeret kemény. Fájában lyuk. Sok. A matrac dohos. Nehéz a dunna. Mindig attól félek, megfulladok alatta. Nagymami ima után betakar vele. – Énistenem, jóistenem… – Nem tudja, hogy utálom a dunnát.
Ezen az ágyon fekszik nagyapó is. Később, mikor beteg lesz. A halál hosszú orrú és öregszagú. És sárga, mint nagyapó fogai.
Később kék és orrfacsaró. Fojt a fertőtlenítő szaga. Apám karjában kék a cső, kékmintás a pizsamája is. Rajta a felirat: Kékgolyó utca. Sírok. Nem tudtam, hogy ennyire fáj! Senki nem mondta, hogy ilyen a halál. S hogy valójában se színe, se szaga.
Telik az élet. Telik a nyár. Az unokatesóm három évvel idősebb. A vécében, a pottyantósban mutatja meg a punciját. Azt mondja: ez kisajak, az nagyajak. Nem értem, mit mond. És az enyém egészen más színű. Rózsaszín. Nem fekete.
Ő mondja el azt is, mi a mensi. Tizennégy vagyok, és még sehol semmi. – Ne ijedj meg, ha először fekete a vér! – De én megijedek. Mindenki megijed ilyenkor. Aztán persze lesz az vörös is. Mint a muskátli napfényben. Vagy akár a tűz. Vagy a nadrágom. A buszon nem merek leülni. Pedig a görcs összehúz. Derekamra kardigánt kötök. Hogy ne lássák a foltot. Senki nem mondta, hogy ennyire fáj! Meg hogy büdös.
Mikor elmarad a havim, meglepődöm. Esküvő után azonnal. A férjem még nem akarta. Talán én sem. A két kék csík csak halvány. De én már sejtem, hogy „az” vagyok.
Kilenc hónapig nincs vérzés. A terhességben ez is jó. Meg a találgatás, a rejtély. Hogy ki mocorog benn, a sötétben. Aztán meg… Senki nem mondta, hogy így fáj! Mindenki mondta, hogy nagyon. De, hogy ennyire?
Az ablaknál állok. Szülés után pár órával. Az apja lenn, látni akarja. Odakinn sötét. Az ablakhoz emelem a kis testet, elönt a vér. Rémülten elköszönök. A vécében rongy után kutatok. Alvadt vér a kórterem kövén. Lehajolok, felmosom. Úgy-ahogy.
A másodiknál ugyanez. A zuhanytálca lyukai szűkek. A vérrög megakad. Fekete, lepényszerű szövetei foszladoznak a vízben. Lenyúlok, kézbe veszem. Puha, meleg. A vécébe dobom. Azt mondják, minél többet szülsz, annál erősebb a vérzés. Meg azt, hogy egyre erősebb a fájdalom. Sok gyereket akartam. A férjem nem. Talán most már én sem.
Négyszer fájt. Négyszer! De most egy sincs.
Kettő elment. Még egész korán. A legutolsó volt a legkisebb. Talán hathetes. A harmadik, kábé, nyolc. Csak egy rózsaszín csomó a vécében. Nem látom pontosan, milyen. Körvonalát vér mossa. Majd víz. Nedves a tartály zsinórja.
A második, a fiam. A szerelem. Lezuhant. A nyolcadikról. Baleset. A fájdalom elkerült. Azt mondják: ez a sokkos állapot. De én tudom: ez a kegyelem.
Egy maradt csak. Az első. A lányom.
Ő él. Él és virul, valahol. Mint muskátli az ablakpárkányon. Titkokkal teli, sötét, holdas éjszakában.
(Fotó: Mian Rizwan, kép forrása: Pexels)