A konyhaasztalnál ült, lassan kortyolta a teát, amihez maga szárította a citromfüvet. Harmadszor viselte a fekete kosztümjét. Először a férje temetésén, aztán mikor a bíróságon volt tanú, végül most. Arcát és lelkét melegítette a késő őszi nap, nézte az aprócska kertet, ahonnan végleg betakarított mindent. Számára már halott lett ez a ház, de az ő kedvéért még egyszer utoljára ügyesen úgy csinál, mintha élne. Meglibben egy függöny, megnyikordul egy nyitva felejtett szekrényajtó, fáradt őszi legyek pihennek a napsütötte ablaküvegen. Hamarosan érkezik érte a fia, és elviszi innen. Orvosként dolgoznak egy kórházban, nagyon elfoglaltak.
Pontosan negyvenöt évvel ezelőtt került ebbe a kisvárosba. Nehezen talált tanítói állást, örülnie kellett volna, hogy sikerült, mégis büntetésként élte meg, hogy ebben az iskolában kell tanítania. Aztán találkozott egy vidám, örökmozgó pályakezdő kollégával, és úgy alakult, hogy életüket végleg ehhez az iskolához kötötték. Ide jártak a legproblémásabb gyerekek, a legtöbben közülük ott laktak a „sinyen túl”. Így hívták azt a lepusztult részt a város szélén. A vasút mintha nemcsak térben, hanem időben is leválasztotta volna a városról azt a pár utcát. Oda soha nem jutott semmi. Sem út, sem járda, sem rendes közmű, csak néhány pislákoló utcai lámpa, pár közkút, ahonnan mindenki hordta a vizet. Kevés lakásban volt áram, de minek is lett volna, nem volt olyan eszközük, amihez áram kellett.
Itt élt Karcsika is. Őt két évig tanította alsóban, de a kisfiú aztán nem bírt az elé tornyosuló feladatokkal, évet kellett ismételnie. Mikor náluk volt családlátogatáson, úgy érezte magát a rozoga viskóban, mint egy mocsárban, ami lehúz, ahol alig kapni levegőt, ahol minden lépés óriási erőfeszítést igényel. Az udvaron igazi meglepetés érte. Karcsika megmutatta a galambjait, és a máskor csak morgó és makogó kisfiú érthetően mondta el, hogy a galambok mások, mint az emberek, a hímek ugyanúgy költenek, mint a nőstények, és a szülők valami túrószerű anyagot köpnek a fiókák elé, úgy táplálják őket. Volt neki húsz saját galambja. Itt még a szám is pontos volt, nem úgy, mint az iskolai feladatokban. Ebben a kis magára zárt világában szerette meg Karcsikát.
– Hogy szerzett tudomást arról, hogy a vádlottak gyermeke áramütés következtében elhunyt a házukban? – kérdezte az ügyvéd a tárgyaláson.
– Az iskolában tudtam meg. Az volt az első gondolatom: Karcsika, mit tettél? Tanítottam őt, és most tanítom két gyerekét. Elnézést, hogy Karcsikának hívom, én nem tudom azt mondani rá, hogy vádlott. A pontos körülményeket nem ismertem, de éreztem, hogy valami végzetes hiba történhetett. Aztán megtudtuk, hogy egy ismerősük vezette be a házukba az elektromos áramot úgy, hogy az utcán lévő hálózati vezetékre egy kampót akasztott, és a vezetéket a lakóház utcafront felőli ablakán át húzta be a házba. Arról ment egy öreg hűtőszekrény, ami mellett a kicsi játszott, és valószínűleg játék közben érhetett hozzá a villanyvezetékhez.
– A vádlott ellen gondatlanságból elkövetett emberölés miatt emeltek vádat. Tudnia kellett, hogy az elektromos áram veszélyes, különösen az a módja, ahogy ők bevezették. Ez általános iskola hetedik osztályos tananyag – vetette közbe az ügyvéd.
– Ügyvéd úr, Ön is tudja, hogy Karcsika el sem jutott a hetedik osztályig, előbb lett 16 éves, mint hetedikes, és egyből kilökte magából az iskolarendszer.
– Milyennek látta az életvitelüket, a körülményeiket?
– Ugyanolyannak, mint annakidején a szüleikét meg mindenkiét a sinyen túl. Nyomorúságosan éltek közművesítetlen házaikban. Megjelent itt egyszer egy alapítvány, ami mentorálni kezdett pár családot. Segítették őket munkát keresni, beosztani a havi jövedelmüket, az ügyeik intézésében, a gyerekek iskolai, óvodai életében, élelmiszer és ruha adományokkal. Karcsikáékat én ajánlottam nekik. Tőlük kapták a használt hűtőszekrényt. Azonban hamar kiutálták az önkéntes segítőket a városból. Rontották az üzletet. A polgármester asszony férjének van egy kis boltja is. A szegények olcsóbban vásárolhatnának a Penny-ben, de ott nincs hitel. A kisboltban van. Ha meg felgyűlt sok hitel, lehetett önkormányzati segélyt kapni, amit csak aláírtak, és már ment is a pénz a boltba. Semmi kockázat. Az országgyűlési képviselő egyesülete meg európai uniós támogatásból „felzárkóztató családi délutánokat” szervezett. A gyerekek kaptak szép játékokat, amikkel egész délután játszhattak, a szüleiket meg előadásokkal traktálták az egészséges életmódról, a tisztaság fontosságáról, a munka becsületéről. Végigszenvedték az előadásokat, mert tudták, hogy a végén mindenki kap két szalámis szendvicset meg egy üveg kólát. Este összeszedték a játékokat, mert másnap a szomszéd településen kellettek. Egy hónap alatt végigjárták a környéket. Olvastam az újságban, hogy ez a projekt 29 millió forintba került.
Végre nyílt az ajtó, megérkezett a fia. A kis konyha azonnal megtelt élettel és szeretettel. Egy hosszú ölelés a legszebb köszönés.
– Szia anya! Látom minden összepakoltál, útra kész vagy. Várnak az unokáid! Miért sírsz? Fáj itt hagynod a házat?
– Nem, örömömben sírok. Most olvastam a hírekben, hogy Karcsikáékat felmentette a bíróság. De ők nem fogják felmenteni magukat, amíg élnek. Sajnálom a kisgyereket, aki meghalt, és sajnálom a másik négyet, hogy nekik sem lesz kiút. Az egyik lányuk tehetséges, képes lenne arra, hogy szakmát tanuljon vagy akár leérettségizzen, de mind ott ragadnak a sinyen túl.
– Már akartam kérdezni, miért vállaltad a tanúskodást?
– Nézd, kisfiam! Mindig is tudtam, hogy a gyerekek Citrom tanító néninek csúfoltak a hátam mögött. Bezzeg apádat szerették, vele lehetett bolondozni, és tudott olyanokat mondani, ami megnevettette őket. Azt akartam, hogy tudják, nem csak tanítottam, szerettem is őket.
– Régóta kérleltünk, hogy költözz a közelünkbe. Miért most?
– Amíg apád beteg volt, nem mehettünk sehova. Miután meghalt, úgy éreztem, hogy folytatnom kell a tanítást nyugdíj után is, az ad rendet az életemnek, elfoglal. Idén eldöntöttem, hogy a tanév végével befejezem. Alig vártam, hogy véget érjen, nem tudok már annyi terhet egyedül cipelni, amennyi itt körülvesz, és a vállamra rakódik. Eltelt elég idő, most már el tudok innen menni. Apád sírja nem köt ide, ahhoz nem ragaszkodom, annál inkább a közös életünk élményeihez. Mind itt él bennem. Még mindig beszélek hozzá, még mindig kérdezek tőle. Ha jól kérdezek, a választ is hamarosan megtalálom. Ez minden, amit elviszek innen magammal, ezt ott is meg tudom csinálni. Na, induljunk kisfiam, mutasd meg nekem, milyen az a Dánia!
(Fotó: Harry Johnson, kép forrása: Pexels)