– Hidd el, úgy nézett rám, mint aki arra vár, hogy elszeressem a feleségétől – magyarázza Judit, és nagyokat pislog hosszú szempilláival.
– És te hogy néztél rá?
Látom, hogy nem számított erre a kérdésre, de tartja a szemkontaktust, vesz egy mély levegőt, és egy szuszra válaszol:
– Úgy, mint aki alig várja, hogy elszeresse a feleségétől – elhallgatunk mindketten. A szomszéd asztalnál egy szék lába csikorog, ahogy valaki kihúzza, hogy leüljön. – De értsd meg, hogy nem volt boldog azzal a másik nővel – folytatja.
– Az nem a másik nő, hanem a gyerekei anyja – mondom fojtott hangon.
A másik nő pont te vagy – ezt már nem teszem hozzá.
– De hát nem is ismered! Engem viszont igen, a legjobb barátnőd vagyok. Mióta is? Azóta, hogy együtt tartottuk életben a tamagocsit.
Csalódott, hogy nem tud megpuhítani. Hátradől a székén, és hagyja, hogy beüljön kettőnk közé a kínos csend. Pár perc múlva úgy töri meg, mint gyerekkorunkban: elkezd magáról mesélni.
– Most már abban a korban vagyok, hogy örülök, ha a férfinak van saját gyereke, mert az azt jelenti, hogy nem tőlem akar majd. És az ilyen jó pasit még azelőtt kell megfogni, mielőtt észreveszi, hogy a huszonévesek is megnézik a bárpultnál. A feleségének látnia kellett volna, hogy nem jó irányba tart a házasságuk – az utolsó mondat után megszeppen.
– Miből kellett volna látnia? – kapom fel a fejem.
– Jaj, nem úgy értettem – kezdi igazgatni a napszemüvegét a hajában –, beszéljünk inkább rólad. Hogy vagy? Hogy van Dávid?
Azt, hogy én hogy vagyok, nem válaszolom meg, csak azt, hogy a fiam jól van. Még nem fejezte be az egyetemet, de már átköltözött a barátnőjéhez, aki hét évvel idősebb nála. Judit szerint nincs mit tennem, hiába vagyok az anyja, nem szólhatok bele az életébe.
Hazafelé azon gondolkodom, hogy Judit mindig is ilyen volt. Szerette kivenni a részét a jóból, a házibulikban a diszkógömb fényében haspólóban táncolt, de a másnapi takarításról hajnalban meglógott valami pasival, akit előző este ismert meg. Egy negyedben nőttünk fel, amikor apám részegen kizárt a lépcsőházba, Judit hívott be magukhoz. Így lettünk barátok. Tudta, hogy mindig fázom, így ősztől tavaszig volt egy pótpulcsi a táskájában nekem. Judit megválogatta, hogy kihez lojális, és hozzám az volt.
A kávézóban közel kellett volna hajolnom hozzá, annyira, hogy már szédüljek a parfümjétől, és meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy nekem miből kellett volna látnom, hogy nem jó az irány, amerre a házasságom tart? És ha ő látta, akkor miért nem szólt? És mi van, ha az volt a baj, hogy én tényleg nem is tartottam semerre, csak a férjem tartott a szeretőjéhez?
Ismernem kellett volna azt a másik nőt óvodás kora óta, mint Juditot. Látnom kellett volna, ahogy már a játékbabákat is megkopasztotta fésülgetés közben, hogy tudjam, egyszer majd rápályázik a férjemre – mert neki mindenből csak a jó kell. Ha már le van tudva a munka, ha a lakáshitel ki van fizetve, ha a gyerek már nagykorú.
A Bartókon sétálok haza. Itt költöztünk először össze a volt férjemmel, egy gangos bérház negyedik emeletén. Talán, ha időben ismertem volna azt a másik nőt, elköltöztünk volna egy másik ország másik városába, hogy soha ne találjon ránk. De egy másik ország vidéki zsákutcájában is megtalált volna egy nő, aki pontosan látja a férjem tekintetében a vágyakozást arra, hogy elszeressék.
Ezeknek a nőknek nem kell mikroszkóp, hogy meglássák a hajszálrepedéseket mások házasságán. Elkezdik kapargatni a felszíni réseket a formásra reszelt műkörmeikkel, egészen addig, amíg könyékig benne nincsenek valaki más házasságában – és férje gatyájában. Aztán a hajszálrepedéseken át utat törnek maguknak egészen a hálószobáig.
Az a másik nő akkor vette észre a férjemet, amikor már nem hordott szemüveget, mert pár éve – miután visszafizettük a lakáshitelt – volt pénzünk szemműtétre. Biztos vagyok benne, hogy tíz éve, húsz kilóval nehezebben észre se vette volna. Amikor a férjem éjjel-nappal dolgozott, hogy a panelt kertes házra cserélhessük a gyerek miatt, hogy ne rúgja le a csillárt focizás közben. De amikor a gyerek már egyedül is haza tudott jönni az edzésről, és nem kellett fürdetni, a férjemnek lett ideje újra futni járni a Duna-partra.
Annak a másik nőnek biztosan nem lóg a melle a szoptatástól, mert sosem vállalt gyereket, akárcsak Judit. És a szeme alá sem rajzolt karikákat a több évnyi kialvatlanság.
Amikor hazaérek, már tudom, hogy nem is kellett volna kérdeznem Judittól semmit. Csak meg kellett volna mondanom neki: hidd el, fogalmad sincs, milyen érzés még a saját válópereden is alperesnek lenni, amikor egy sírban akartál feküdni a felperessel. Huszonévesen még én kellettem a férfiaknak, aki fészket akart rakni velük. Negyvenévesen már Judit, akivel ki lehet repülni.
A holtomiglan-holtodiglan is csak az én halálomig szólt.
De senki nem várta meg, hogy belepusztuljak ebbe.
(Fotó: Helen, kép forrása: Pexels)