Hétfő volt, hajnal, persze megint ő ébredt fel elsőnek. Az ajtó alatt ősszel besüvített a szél, télen a porhó a sötét folyosó közepéig beterítette az ócska rongyszőnyeget. Nyáron leszedték, és a megvetemedett ajtó helyére egy rózsás alsószoknyát szögeltek fel, hátha így kevesebb légy jön be. Elvinni nem nagyon lehetett volna semmit, meg egymástól amúgy sem loptak az utcabeliek. Ha apám még élne – gondolta keserűen –, azt mondaná, betyárbecsület is van a világon. Van a rossebet, kászálódott fel a földre rakott ócska matracról, aztán kilépett az udvarra.
Egy pillanatra mindig átélte a csodát, amikor szinte mellbe vágta a hajnali napfényben fürdő festett férfi alakja.
Amikor a képet pingálták a szomszéd ház falára, egész nap ott ácsorgott, szájtátva bámulta a két férfit, akik szőkék voltak, napbarnítottak, egyikük szájában mindig cigaretta lógott, de sose gyújtotta meg. Ő alkotta a Megváltót. A festékes vödrök, ecsetek egy billegő asztalon álltak, s ha valaki meglökte, éktelen kiabálásba kezdett, és már mászott is le a létráról, hosszú hajába belefújt a szél. Olyan volt ilyenkor az a festő, mint akit megszállt a démon, így mesélte Arany, aki a telep végén egy szépen rendben tartott házban élt a kislányával. Igaz, ő is kicsi volt még, sok mindent elfelejtett az évek alatt, de a faluba özönlő idegenekre mindig emlékezett. Sokan nem beszélték csak a saját nyelvüket, de mutogatással meg papírra felfirkantott rajzocskákkal megértették magukat a faluban élőkkel. Bérelt házakban éltek a szomszéd településen, ott vendéglő is volt, meg három bolt. Valahonnan sok pénzt kaptak – ezt beszélték az ivóban, mert akkor még volt, a kisbolttal egybeépítve. Aztán ledózerolták, hogy majd szélesítik az utat, meg épül egy közösségi ház, meg sportpálya, mellette színpad. Egy szigorú tekintetű szürke kosztümös nő jött a fővárosból, kezében tartotta a hangosbeszélőt, és mindenkit kért, hogy tartsa rendbe az udvarát, mert özönleni fognak a nézelődők, és ez sok pénzt jelent a falunak. Hozott tervrajzokat is, ezt magyarázta az apja, aki fél éve a megyeszékhelyen dolgozott építkezésen, s így szakértőnek számított. Aztán leesett az állványról, az egyik lába rövidebb lett, és soha többet nem ment ki a faluból. Minden hónapban kapott valamicske kártérítési pénzt a cégtől, mert nem volt védőfelszerelése, s a baleseti oktatás is elmaradt.
Apja meg somolygott, egyszer cefrés állapotban azt dörmögte, hogy jobb ez így, mint adogatni a téglákat egész nap. Ült a felfordított lyukas lavóron, és köpködte a nyelvére ragadt dohányleveleket. Sodorta a bagarettát, akkor se hagyta abba, amikor már annyira köhögött, hogy nem tudtak tőle aludni. Egy hajnalon ott találták a festmény alatt halva, fölötte békés arccal Jézus áldásra emelte a kezét. Anyja, nagyanyja jajgatva bontották le a hajukat, két nővére véresre karmolta az arcát.
Az egyik festő csokoládét nyomott a kezébe, és beküldte a házba. Akkor is ilyen meleg nyár volt.
A házak a főutcán egyre szebbek lettek. Ő reménykedett, hogy valaki fest valamit az övékére is, de ahogy meglátták a kalyibát, nevettek, legyintgettek, és mentek tovább. Anyja sírt.
Amikor a színes freskók készen lettek, mindenki a téren gyülekezett, volt zene, a nagylányok szalagokat fontak a hajukba. Még sose láttak annyi autót, el se fértek, kint a legelőn állították le a sok fekete autót, egy volt csak piros, nem volt teteje, de amikor be akart mászni, egy komor ember elzavarta. Még fenéken is rúgta, elesett, tiszta kosz lett a fehér szoknyája. Kiment a kőkeresztig, ott sírt, estefelé már mindenki kereste, azt hitték, beleesett a csordakútba. A szakállas, szótlan festő itt hagyta a használt pemzliket, egy csomó papírt, félig kiürült-beszáradt festékes tubusokat.
Odapakolták az ólba, aztán elfelejtkeztek róla, elébe meg mindig került valami lom.
17 éves vagyok – mondta a falon több mint egy évtizede fehér ruhában megfeszített Jézusnak.
Néha leült a földre, és halkan eldúdolta valamelyik versét. A telepen ő tudott legjobban olvasni, történeteivel lecsendesítette a haragvókat, elvarázsolta a gyerekeket.
– Áldás van rajta – mondta Arany, de ő nem hitt az ilyesmiben. Bejárt a városba tanulni, és nem ért fel hozzá sem sár, sem szitok.
Kipakolt a lomosból, a beszáradt ecsetek között talált egy sose használtat, a festékek közül a kék és a vörös engedelmesen csorgott az üres konzervdobozva. Hátrament az egyenetlen falhoz, és lassan felrakta az első kék vonalat, az ócska vályog rögtön beszívta. Nem adta fel, keze lassan átvette a hajdan látott művész minden mozdulatát, és mire felébredt az utca, és anyja kiabálva hívni kezdte, a ház falán ott kéklett a sosem látott tenger és fölötte vörösben egy úszó női alak, hajában csillagok ragyogtak.
Fotó: Steve Johnson, kép forrása: Pexels