Joli ránéz az órájára, és elégedetten nyugtázza, hogy elég ideje maradt a szokásos sétájára. Végre kisütött a nap, és ez most jóleső érzéssel tölti el. Beugrik a kedvenc zöldségeséhez, körbenéz, megdicséri a portékát, válogat. Egy bő óra múlva visszajövök, és elviszem az összekészített csomagomat! A keresztutcában ráköszön a „világ legfinomabb rétesét” gyúró és sütő család éppen jelen lévő tagja, ő csak a fejét rázza: Sajnos az utóbbi időben vissza kellett fogni az édesség fogyasztást, tehát ez most kimarad. Joli a kint ülő kávézós, éttermi vendégek között szlalomozik, látja a teli pezsgőspoharakat, cappuccinókat, croissant különlegességeket, így a későn ébredő emberek reggelének részesévé válik. A szomszéd utcában még megnézi a kedvenc fonalboltja új kínálatát, álmodozik egy kicsit arról, mit is lehetne készíteni jobb kézügyesség birtokában. Szereti ezt a környéket: korábban itt dolgozott, a barátnőjével is itt választottak törzshelyet maguknak. Most a pszichológusához igyekszik a megbeszélt időpontra.
Röviddel a csöngetés után Eszter ajtót nyit, mosolyogva tessékeli be a „régi páciens, ma inkább barátnő” Jolit. Ebbe a kapcsolatba az eltelt évtizedek alatt sok mindent belepakoltak. Főleg Joli, amit Eszter aktív közreműködésével nem győztek kifésülni. Megölelik egymást:
– Foglalj helyet! Kérsz valamit, vizet vagy kávét? Jól nézel ki, merre jártatok?
– Vizet talán… – hangzik a válasz bizonytalanul. – Először is fodrásznál, szerintem azt látod rajtam, és néhány napot a Tátrában kirándultunk.
Joli körbenéz az ismerős szobában, helyet foglal a kedvenc fotelében, és kis fészkelődés után elengedi magát. Új díszpárna van a kanapén: ez is mustársárga, mint a kutya ágya, veszi észre szótlanul. Közben egy zsebkendőt gyűröget szorosan a markában, és Eszter biztató tekintetébe kapaszkodik.
– Hogy vagy? Eltelt egy év…
– Igen, állítólag ez vízválasztó, utána viselhetőbb. Lezajlik „mindenből az első”, karácsony, születésnap, évforduló, az ember lassan megtanul együtt élni a tragédiával. A hiányával nem, mert mindenről ő jut az eszembe, a legváratlanabb helyzetekben. Képzeld, ha meglátok egy hozzá hasonló fiatalt az utcán vagy kávézóban, utánafordulok. Az első színházlátogatásunk alkalmával eszembe jutott egy kérdése, amit az utolsó héten tett fel nekem, még a hangját is hallottam: – Mi történik velem? – nézett rám. – Nem tudom, kisfiam! – nyöszörögtem, pedig akkor ez már nem volt kérdés. Egy pillanatra hétrét görnyedtem, nem volt biztos, hogy képes vagyok bemenni az előadásra. Azután a „beszív, kifúj” technika alkalmazása átsegített a pánikon. Úgy tudom leírni, mintha változó méretű hullámokon lovagolnék. Az első fél évben csak az erdőt jártuk és a kutyával kirándultunk. Aszályos nyár volt, és a szeptemberi nagy esőzést követően minden kizöldült, a virágok előbújtak. Ez a kép valahogy megmaradt bennem. Nem értettem, hogyan folytatódhat az élet mindenhol és mindenkinél, amikor a miénk megállt. Miközben rugdostam az elszáradt faleveleket, a „miért és a mi lett volna, ha” körben jártak a gondolataim. Vagyis inkább az érzéseim. A barátaink gyakran hoztak ennivalót, főztek is nekünk. Esténként sorozatokat nézve zuhantam bele az éjszakába, persze némi kemikália segítségével. Minden erőnket megfeszítve toltuk át az egyik napot a másikba.
A természet bambulása mellett újra megpróbáltam kötni, de az ujjaim nem akartak engedelmeskedni. A korábbi rutin nem jött vissza. Kétségbeesve realizáltam, hogy a régi énem elemeire hullott, semmi nem maradt belőle. Persze a kötéssel kapcsolatos bénázásom volt a legkevesebb változás…
– Hogy érted ezt?
A régi Joli a kezében tartotta az életét. A sors kihívásaira „A”, „B” és „C” megoldások között lavírozott, olvasott, színházba és koncertekre járt. És elsősorban lubickolt a boldog anyai létben. Világot akart váltani, a családjáét talán sikerült is. Gyakran utaztak, barátokkal és hármasban is. Tanult, egyetemeket végzett, és tudta, mi következik másnap, majd azután és a következő hónapokban. Tervezett, és a sors elégedetten mosolygott rá, az álmok valóra váltak. A szorgalom melléállt a szerencse, újabb és újabb célokat megvalósítva. A teljesítmény adta a fókuszt. Így utólag nem is tudom, hol kellett volna megállni, mit kellett volna másképp csinálni…
– A kontroll elvesztése bánt?
– Nem, a fiam elvesztése és a személyiségem széthullása. Mondjuk az utóbbi már a diagnózis közlésekor kezdetét vette. Lehet, hogy ebben az is szerepet játszik, amit kérdezel… Ha valaki átél egy ilyen tragédiát, a bőrén érzi azt, hogy milyen apró pont a természet egészében. Hogy mindaz, amire vágyik, majd sikeresen elér, mennyire törékeny és mulandó. Amit a régi életemben értéknek tekintettem, amiért dolgoztam és fontosnak véltem, mára érdektelennek tűnik.
Visszatérve a múlt évre, a történtek után takarítani kezdtem. Az egész házat, helyiségről helyiségre járva… és dobozoltam. Elajándékoztam a ruhatárunk nagy részét, mintha a szörnyűséget a tisztaság és a levegős tér elviselhetőbbé tenné. A Balatonon folytattam… az ablaktisztítás, a függönymosás, a szekrények sikálása nem oldott meg semmit.
– Jobban érezted magad utána?
– Átmenetileg jólesett a fizikai munkával járó fáradtság, összességében nyilván nem. Ez csak egy szelep volt. A mai Joli nem gondolkodik hosszú távon, azóta túlélés üzemmódban próbálkozik. A tárgyak megszerzése nem okoz örömet, az utazás azonban ismét kikapcsol. Új emberekhez nehezen kapcsolódom, bármely viszonyból könnyen kilépek. Más lett a prioritás.
– Mit értesz ezalatt? Milyen helyzetek lettek komfortosak számodra?
– Mondjuk süt a nap, esik a hó… és ennek tudok örülni! Vagy amikor a tulipán nyílik a kertben, annak is… Mindazok az apróságok felértékelődtek, amiket korábban természetesnek véltem és észre sem vettem.
A színházban már képes vagyok figyelni, és újra olvasok. De mindez nagyon más, nem alkot egy koherens, vagy legalább annak tűnő életet. Olyan „jövő nélküli” létezés ez… Az egyik korábbi osztálytalálkozómon a fényképek nézegetése közben valaki megjegyezte, hogy milyen boldognak látszom. Az arcom ragyogott, és határozottan helyeseltem: Igen, az is vagyok! Az új élethelyzetem nem tudna mit kezdeni egy ilyen megjegyzéssel. Maga a boldogság olyan megfoghatatlan, amikor benne vagy a mindennapok kisebb-nagyobb gondjaival teli életben, fel se fogod magát a csodát.
– Óh, az a bizonyos kék madár!
– Jó, jó, nem őt keresem már. Kapaszkodom a lehetőségeimbe, és tudom, hogy vannak. Kisebb célok, amik megvalósítása közben a jelenre fókuszálok. A pillanatok átélt örömére gondolok! Már újra látok színeket, a természet visszahozta először a kéket, a zöldet, aztán a többit is. Nem csak szürke fátyolon át kémlelem a világot. Szóval, ha megkérdezed, mi a célom: maga a túlélés. Megígértem a fiamnak, hogy megpróbálom, és időnként döcögve, máskor halvány mosollyal, de csinálom. Ennél „fennköltebb” belső szükségletem nincs, elég a folytatáshoz. Találkoztam sorstársakkal, akikkel az első sokkon együtt mentünk át. Ez talán annyiban segíthet mindannyiunknak, hogy látjuk, nem vagyunk egyedül. Az esetek eltérőek ugyan, de megtanulni együtt élni a veszteség traumájával mindig nehéz, buktatókkal teli folyamat. Éles tükröt tart a túlélők elé, különböző megvilágítást alkalmazva. Olyat, amin nincs filter. Az önismeret folyamatában meg lehet találni egy viszonylagos belső békét…
– Ez a lehető legtöbb, amit elértél, hiszen együtt élsz egy abszurd tragédiával. Le tudnád nekem írni a te békédet?
– Pontos definíciót biztosan nem tudok adni… az én békém befogadó, és delicate. A gorombaságtól és gonoszságtól hátralép, miközben mások motivációját elfogadva érdeklődve megáll vagy továbbmegy. Más oldalról nézve pedig reményvesztett! Minél több idő telik el, annál inkább megszilárdul a veszteség véglegességének érzése.
– Legközelebb itt folytatjuk. Egyébként örülök, hogy a békéd bemutatását a befogadó oldalával kezdted. Terveztek idén további utakat?
– Még nem tudom, de majd hirtelen felindulásból elindulunk valamerre. Köszönök mindent.
– Mikor szeretnél jönni legközelebb? Írjunk be most időpontot, vagy hívsz, ha elakadsz és szükséged van rám? Tartsuk a negyedéves rutint, hogy szeretnéd?
– Majd hívlak ősszel, és beszámolok a nyarunk alakulásáról is.
Megölelik egymást, Eszter mosolyogva int, majd Joli kicsattog az utcára, és könnyebb lélekkel beül egy kávéra. Jólesően kortyolgatja, és megállapítja, hogy az utólag rendelt tojáskrémes szendvics tökéletes. Visszasétál a zöldségeshez, felveszi az előkészített csomagot, meghallgatja az eltelt hónapok utcai híreit, és elköszön. Ma a napsütés vezette kézen fogva a békéjét…
Fotó: Spyros Asimakopoulos, kép forrása: Pexels