Üveges tekintettel bámulok ki a szélvédőn, a lábam az előttem haladó autó féklámpájának ritmusára mozog. Várom, hogy a mellkasomat felszakítsa a fájdalom.
Eszembe jut az Epiktétosz idézet, amivel tegnap találkoztam Musso könyvében: „Ne kívánd, hogy az események úgy alakuljanak, ahogy te szeretnéd. Inkább a kívánságaidat szabd hozzá az események alakulásához.”
Nem is hülye gondolat, futott át rajtam – akkor. Most pedig azon tűnődöm, mi lenne, ha a múlt éjszaka teljes súlyával ránehezednék a gázpedálra…
Mit kívánjak akkor, amikor a férfi, akinek az ölelése a legjobb hely a világon, aki úgy néz rám, hogy nincs szükség szavakra, akivel nem könnyű, de csodálatos, azt mondja, őrlődik? Mert neki ez most nem fér bele. Nem prioritás. Mégis mi a fenét lehet ehhez hozzászabni? Életemben először biztos voltam – magamban, mindenben. Azt hittem, aki így ölel, az nem akar elengedni; hogy aki így húz magához, az nem fog eltaszítani.
Behajítom a szennyesbe a tegnapi ruhámat, látni se bírom. A kukába is dobhatnám, annyira gyűlölöm. Felveszem a kedvenc Rolling Stones-os pólómat piros öltönynadrággal, anélkül, hogy belenéznék a tükörbe. Gépies mozdulatokkal eldolgozom az arcomon az alapozót, a sötétbarna kontúrt és a leheletnyi púdert. A kedvenc zabkásám íztelen, a kávénak eltűnt az illata. Rutinból klikkelgetek, küldözgetem az e-maileket, nincs az a kérés, számonkérés, hangnem, ami elérné az ingerküszöbömet. Ráfogok a rúdra, de újjászületés helyett megsemmisülök. Lélek nélkül a széles hátizom csak dísz.
Napok telnek el ebben a lázálomszerű állapotban, egyszerre érzem magam nehéznek és súlytalannak.
Aztán megérkezik a mellkasomba az ismerős fájdalom. Mindenestől magával ragad, és erőnek erejével magzatpózba hajtogat. A gyomromból a torkomba küldi az ágyúgolyó nagyságú gombócot, és égeti a szememet. Néhány könnycseppet kiprésel belőlem, de még véletlen se engedi, hogy megkönnyebbüljek. A rohadék… Megbénítja a testemet, széttépi a lelkemet, de a gondolataimmal képtelen felvenni a harcot. Ahelyett, hogy eltüntetné őket, okádja a fejembe a fel nem tett kérdéseket és a ki nem mondott szavakat. Megnyitom a Messengert, és elkezdek írni.
Tudod, mit nem értek? Miért a pénz? Miért az a kurva pénz az egyetlen, amiben méritek a férfi egót? Nem mondom, hogy nem fontos – az hazugság és képmutatás lenne. De az nem számít, hogy itt van egy nő, aki beleszédül abba, ahogy ránézel, akinek minden porcikája belebizsereg, ha csak hozzáérsz? Aki kíváncsi rád, figyel rád, és meghallgat, miközben simogat. Aki imádja az illatodat, a bőrödet és a főztödet. Aki nem azért van veled, mert szüksége van rád, hanem mert élvezi. Ez nem legyezgeti a hiúságodat? Tényleg nem számít?
Milliószor elmondtam, hogy okos, életrevaló, ízig-vérig férfinak tartalak, hatalmas szívvel és számomra a legvonzóbb értékrenddel. Mégis azt gondolom, tévedsz, ha azt hiszed, hogy év végén vagy jövőre az asztalra feltett lábbal szürcsölgeted a puccos kávédat a medencés házadban, miközben baromi elégedett vagy magaddal, és boldogan élsz, míg meg nem halsz. Az élet nem egy rajt-cél társasjáték. (Tudom, nagyon bölcs vagyok. Elvégre, van négy év előnyöm…) És lehet, hogy ijesztő, de akinek fontos vagy, aki téged akar, az mindenestől akar. Akkor is, amikor szar napod vagy rossz kedved van. A nehéz időszakokban is. Mert a jóban könnyű ám ott lenni. Amikor minden rózsaszín. És hacsak nem szezonálisra tervezed az emberi kapcsolataidat, akkor ezt meg kell tanulni kezelni.
A másik dolog, amiben tévedsz, hogy azt hiszed, én már megérkeztem. Valójában mostanra jutottam el oda, ahonnan el tudok indulni. (Ez kurvára az eleje, nem a vége.) Az elmúlt években darabjaimra hullottam. A magánéletem, a kapcsolataim, a munkám, az egészségem – romokban. Most, a harmincöthöz közel érzem úgy, hogy azt az életet élem, amit mélyen, legbelül mindig is szerettem volna, csak nem volt hozzá bátorságom, és/vagy nem volt rá lehetőségem. De ez nem jelenti azt, hogy megvan mindenem. Szeretnék például egy könyvet. Írni. Aztán a kezemben fogni. Felállni a dobogóra. Ha nem a következő versenyen, akkor utána. Vagy azután. És a legeslegjobban azokra vágyom, amikről már meséltem. Egy hétvégére valakivel. Távol a civilizációtól, az ébresztőtől, a hétköznapi rutintól. Arra, hogy egy utazásról ne üres hűtőre érjek haza. És bár azt mondtad, ezek nem teljesíthetetlen dolgok, szerintem sokkal nehezebb helyzetben vagyok, mint te. A te célod számszerűsíthető. Tudod, mennyit kell dolgoznod azért, hogy elérd. Én viszont nem tudom, soha nem fogom, és nem is akarom birtokolni azt, amitől a legboldogabb lennék. De el tudom veszíteni. A lehetőségét is…
És javíts ki, ha tévedek, de szerintem te nem őrlődsz – te már döntöttél. Csak épp mégsem vagy olyan őszinte és egyenes, mint ahogy azt állítod magadról. Nem számolom, hány hét telt azóta, hogy azt mondtad, még találkozunk. Nem fogom az orrod alá dörgölni, hogy úgy köszöntél el, beszélünk. A kínzó csend beszél helyetted.
Elküldöm az üzenetet.
Másnap reggel újra kapok levegőt.
Az arcom még nyúzott, de legalább él. Az egyik kezemmel a számhoz emelem a gőzölgő kávét, a másikkal feloldom a telefonomat, és archiválom az üzenetet, amit tegnap éjjel írtam magamnak. Balázsék helyett Little Mix és Stormzy Power-jét indítom el, és azonnal tudom, hogy ezt akarom. Rendelek egy metálfényű, ciklámen szettet, unom már a feketét. Alig fél órával később, a versenyfelkészülés kellős közepén új zenével érkezem edzésre. Nem ijeszt meg, hogy mindent elölről kell kezdenem. Innen csak így nyerhetek.
Fotó: Tirachard Kumtanom, kép forrása: Pexels