Kinyitom a szemem, hány óra? Ütemes jelzőhang.: ti-tá, ti-tá, ti-tá, egyre hangosabb TI-TÁ. Jaj ne, fel kell kelnem!
Csukott szemmel maradok még pár percet az ágyban. Megérintem Pablót, oldalra fordulva alszik. Már megint beállt az állkapcsom éjszaka. Annyira összeszorítottam a fogaimat alvás közben – alvás!? –, hogy megkönnyebbülve tátom ki a számat, mert már megszűnt a nyomás. A fejemet két oldalon mintha egy satu szorítaná, ami besugározza az agyamba az összes félelmem, szorongásom, belső konfliktusom, nehogy már egy jót tudjak aludni.
Hajnali kettőkor ébredtem először. A fekete, tükörszerű kijelző sárgán üvöltötte, hogy két óra alvás után megint ébren vagyok. Visszagondolva, sosem tudom megszámolni, hányszor, hány óránként riadok fel éjszaka, most viszont élesen emlékszem, hogy kettő után még négykor, fél ötkor és hatkor is fent voltam. Rémálmok gyötörtek, amelyek kiszívták belőlem az energiát. Hogy lehetséges az, hogy teljesen kimerít, amit álmomban csinálok, vagy amit csak próbálnék csinálni, mint amikor biciklizni tanultam, és folyton csak elestem vagy fennakadtam, vagy a sövényben, vagy a szőlőbokorban kötöttem ki? Bár akkor legalább a délután végére megtanultam biciklizni. Sosem adtam fel.
Miért nem tud lenyugodni az agyam? Mert majd éppen akárhány órakor fogok ezekre megoldást találni!?
Az első álomban Pablóval sétáltunk az utcán, amikor három sötét ruhába öltözött fiatal férfi megtámadott bennünket. Az egyik engem akart ártalmatlanítani, hogy ne tudjak Pablo segítségére sietni. Csakhogy engem sem kellett félteni, úgy elhajítottam, mint a gyerekkori barátnőm a dobókockát társasozás közben, aztán siettem Pablóhoz. Egy szürke kabáttal takarták el, hogy mit művelnek vele. De belestem alá, és láttam, hogy ketten lefogják, az egyik befogja a száját és az orrát, nem kapott levegőt. Úgy rángatózott a lába, mint annak a felakasztott szerencsétlennek a legújabb Üvöltő szelek első jelenetében.
Arra riadtam fel, hogy Pablo teste megrándul, majd rúgott egy nagyot, amit rendszeresen szokott csinálni éjszaka. Legalább felébresztett ebből a szörnyű rémálomból. Ő úgy aludt tovább, mintha mi sem történt volna. Újra hozzábújtam, és sikerült valamennyit visszaaludnom Pablo halk, nyögésszerű hümmögésére, de a hajnal derekán jött a következő álom. Egy gondozott kertben jártam mezítláb, ahol a fekete földből és a fűből tekergőző kígyók bújtak elő, bántani akartak. Egy éles kővel kegyetlen erővel sújtottam oda, sorra fejeztem le őket, némelyiknek felvágtam a pikkelyes, érdes testét.
Fél ötkor azon agyaltam, hogy két éven belül szülnöm kellene. Nyáron harminchét éves leszek, anya is megmondta, egy-két év, utána már lejár az idő. Az egyik magyar kollégám többször megjegyezte, hogy le kellene fagyasztatnom egy petesejtemet. Bár itt, Spanyolországban simán szülnek a nők negyven felett is… de azért én nem próbálnám ki. Elég szarul esett, amikor először említette, azért annyira öreg még nem vagyok… vagy mégis?
Sosem akartam Spanyolországban szülni. Még a gondolattól is viszolygok, hogy a madridi metró meredek lépcsőin egyedül cipeljem a súlyos babakocsit fel és le. A játszóterek is nevetségesek, olyan kevés játékkal vannak felszerelve, annyira aprók, hogy nem nevezném őket térnek sem. Fél év után vihetném a gyereket intézménybe, én meg mehetnék vissza dolgozni. Az oviban se azt tanulja már meg, hogy a kakas azt mondja, „kikiriki”, hanem azt, hogy „kukurikú”.
Valahogy mindig azt képzeltem, hogy a családom a közelben lesz, anya átjönne megmutatni, hogy kell kisbabát fürdetni, levenné néha a főzés terhét is a vállunkról. Nagy korkülönbség lenne az unokatesókkal, de a tavaszi szünetekben azért együtt mennének a Duna-partra biciklizni.
Kedvesebbnek kellene lennem saját magamhoz. A júniusi hajrá előtt szabira lenne szükségem. Bár úgyis megyek nyáron, elmenekülök az elviselhetetlen madridi hajszárítóból.
Végleg hazautazzak? Múlt héten felajánlottak egy állást Magyarországon. Egy angol cég, teljesen új csapatot keresnek pénzügyi területre. A LinkedInen találtak meg. Az első és a második interjú is olyan jól sikerült, hogy kenyérre lehetett őket kenni utána. Viszont saját magamat hoztam abba a helyzetbe, hogy megint döntenem kell. De hogy én mennyire nem szeretek ilyen hatalmas, életet meghatározó döntéseket meghozni! Tudok úgy érvelni Madrid mellett, mintha az elmúlt nyolc évem a spanyol sziklákról a Földközi-tengerbe ugrálva telt volna. Ilyenkor a csodás utazásokra és arra gondolok, hogy itt mennyire szabadnak érzem magam, és mindig van valamilyen felfedeznivaló. De ha akarom, Magyarország mellett hozok fel olyan előnyöket, hogy még a legelvakultabb katalán is oda akarna költözni, és minden szombaton gulyáslevest enne túrós palacsintával.
Hat óra volt, amikor újra a kígyós rémképek keltettek fel. Pablo megint úgy terpeszkedett el, hogy alig fértem el tőle. A behajlított bal kezén feküdt, csodálkoztam, hogy nem zsibbadt el neki teljesen.
Csak azt érzékeltem, hogy magasan vagyok egy épületben, vagy talán inkább egy toronyban, alattam pedig sötétség, nehéz volt kivenni a dolgok formáját, de ide is kígyók tekergőztek fel, sziszegtek rám és meg akartak harapni. Megmarkoltam a baziliszkuszfogat, mint Harry Potter, és sorra belevágtam a kígyók fejébe, húsába, azok pedig rögtön meghaltak és elernyedve visszacsúsztak.
Aztán újra egy rövid alvás következett. Álmomban megjelent Samu, egy volt osztálytársam. De miért? Fogalmam sincs. Nagyon sokat beszélgettünk gimiben, de csak igaz barátnak gondoltam, nem hinném, hogy szerelmes lettem voltam bele. Most mégis megcsókolt, pedig nem tettem azért semmit, hogy felhívjam magamra a figyelmét. És mintha párhuzamos álmaim lettek volna, mert közben Pablo állt előttem háttal, és eltakart egy lányt, akiből alig láttam valamit. Pablo fekete haját néztem kétségbeesetten, és azt gondoltam, én vele akarok lenni, észre ne vegye, hogy megcsókol egy másik pasi. Ki lehetett az a hosszú hajú, enyhén duci lány, aki egyszer csak egyedül állt előttem, és azt mondta, miközben a nyelve kígyóként tekergőzött a szájából, hogy márpedig ő Pablóval volt. Megcsalt vele? Aztán menekült előlem, én pedig rohantam utána, hogy beverjem a képét. Hirtelen megfordult, medúza feje volt, és támadásba lendült róla sok-sok kicsi kígyó.
Kővé dermedt testem darabokban szóródott szét a földön, most össze kellene szednem.
Pablo olyan mellettem, mint egy radiátor. Felmelegít a belőle áradó forróság, ahogy még egy kicsit hozzábújok, átölelem a magzatpózban szuszogó testét.
Megfordul, álmosan figyel a sötétbarna szemével.
– Jó reggelt, Kicsim, hogy aludtál?
– Pocsékul, és te?
– Borzalmas rémálmom volt. Kikapott a Real Madrid.
Fotó: cottonbro studio, kép forrása: Pexels