Erdődi-Juhász Ágnes: Csaknem tökéletes
Egyszer azt mondtad, tíz méterrel a víz alatt csaknem tökéletes a csend. De az is lehet, csak képtelen vagy bármit is meghallani, gyerekkorodban túl sokszor szúrták fel a füledet.
a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Egyszer azt mondtad, tíz méterrel a víz alatt csaknem tökéletes a csend. De az is lehet, csak képtelen vagy bármit is meghallani, gyerekkorodban túl sokszor szúrták fel a füledet.
– A Jóisten malmai csendesen őrölnek – csúszott ki a száján, fejét méltóságteljesen lehorgasztotta, és a parketta repedésieben tekergőző férgeket figyelve imádkozni kezdett.
Még él, mondom neki, azt mondja, nem, csak ráng benne az ideg, de látom, ahogy mozog az oldala, és az uszonya is megremeg.
Rég történt, azóta érvényét vesztette minden megtévesztő szó, amit a gondolatok egyetlen, valós idejében ki lehetett volna mondani.
Persze, hogy félt, neki ott volt az a nem kívánt gyerek, Szamos tanár úrtól, elemi után. Nagyanyám hajtotta el, kötőtűvel, anyám bekötött szemmel üvöltött a konyhaasztalon.
A Duna csendes volt, fél kiló szeletelt kenyér úszott Csepel felé a Cygnus farvizén. Emlékszem, jegenyék karóján őrködött a hold, fénye reszketve imbolygott a halakat terelő nyálhabos hullámokon.
Féloldalt feküdt, bal karját egészen maga alá gyűrte, a jobbal épp nyúlt az éjjeliszekrény felé, amikor megakadt testében a mozdulat. Mint egy játékrobot, amiből épp kifogyott az elem.
Gránátalmával álmodok, a héjától fosztott, élénkvörös gumó ott van a két tenyerem között. Beleharapok, államról vörös cseppek peregnek az ostyafehér járólapra. Rágom tovább, szemhéjam reszketeg napellenző, a gyümölcs húsába fúrom az arcomat.
Nem tudom, valaha elmondtam-e neked, mennyire tisztellek az erődért, bátorságodért, s azért a konok kitartásért, ami folyvást hajtott előre… vagy azt, hogy szeretlek, bár ehhez nem kellettek ilyesfajta indokok.
Ülök a kanapén, ujjaim közt rezegnek a hártyavékony, foszlott szélű lapok. Ezekből tudom meg, hogy „a szülés elhúzódó volt, a köldökzsinór az újszülöttnek kétszer tekeredett a nyakára, rövid ideig éleszteni kellett”.
A ritmusos nyikorgás most cseppet sem zavarja őket, apám kéjesen dörmögi anyám fülébe, hogy na, most aztán prímák az izmaid, Mari, nincs is ennél jobb, csak a jéghideg fröccs, meg a pörkölt nokedlivel.
Elvette a rönkről a poharakat, aztán a kezembe nyomta az egyiket. Nagyokat pislogtam, mert eddig mindig azt mondta, a bor nem való gyereknek. Valami olyasmit dünnyögött, hogy sokat nőttem a nyáron, meg észre sem vette, micsoda nagylány vagyok; de erre nem nagyon figyeltem, a buborékokat néztem, ahogy hozzátapadnak a pohár falához.
– Nem aludt hát ő sem – gondolta, miközben leült a padra a többiek közé. – Ó, hogy félhet, s lám, mégis mosolyog. Szelíden és szeretetteljesen, pont úgy, ahogy anyám tette, amikor a rabszolgakereskedő szekeréről utoljára visszanézett reám.
Volt egyszer egy lány, aki fel akart menni a Holdra, nem a foszforeszkáló kavicsokért, amikről az apja mesélte, hogy majd befőttesüvegbe zárva elűzik a szoba árnyait; hanem mert hitte, hogy onnan fentről minden látható.
Hősünk testét a bosszú tüzes katlana fűtötte: hát azért mégsem lehet őt legyőzni, ilyen csúfondárosan semmiképp sem. Nagyot szippantott az állott levegőből, érezte a régi bútorokból kiszökő dohszagot, magába szívta azt is, mintha a múlt kipárolgása ősapái szellemét rejtené.
A konyhapultnak dőlve állok, s onnan révedek a semmibe. Kezemben a kedvenc bögrém, amit a férjemtől kaptam, mikor pár éve eldöntöttem, hogy pályát módosítok. A Hattyú-köd van rajta, az univerzum egy egészen pici szeglete, amit egyébként Omega-ködnek is szoktak nevezni.