Már az óra csörgése előtt felébredek, az ablak nyitva volt egész éjjel, mégis mozdulatlan és meleg a szoba levegője, az ágyon gyűrött a lepedő, nem ölelkező testek gyűrték össze, azóta egyedül alszom és sokat forgolódom, felülök, lecsekkolom a testem, a bal vállam fáj, változatlanul, azóta fáj, a nyitott ablakhoz megyek, mélyen beszívom a frissnek nem mondható júniusi levegőt, a fák zöld levelein megcsillannak a felkelő nap első sugarai, fullasztó meleg lesz ma is, autózúgás keveredik madárcsicsergéssel, fél óra múlva ébresztenem kell Bencét.
De jó lenne itt is egy erkély, ahova a harmadik emeleti meleg és levegőtlen lakásból ki lehetne menni, és a napernyő alatt simogatná a szél a bőrömet, mint a budapesti lakás balkonján, ahova te is szívesen ültél ki, mert már a végén annyi erőd sem volt, hogy elhagyd a lakást, pedig igyekeztél magad erősnek mutatni, mosoly mögé rejteni ijedtségedet és félelmedet, akkor is mosolyogtál, mikor Németországban az első injekció után kérted, hogy menjünk haza, mert az otthonodban biztosan jobban gyógyulsz majd, mint itt, idegenben, és hittem neked, mert el sem mertem képzelni, hogy hamarosan nem leszel, és nekem egyedüli szülőként kell helytállnom és nevelnem a fiunkat, mikor én nem is akartam gyereket, csak nem tudtam nemet mondani neked, aztán elmenekültem, ma már pontosan látom, hogy ez bizony menekülés volt, és a jobb anyagiak álcájával takartam el a gyávaságomat és önzőségemet, és nagyon akartam hinni, hogy negyvennyolc évesen egy anyuka nem hagyhatja itt a hétéves kisfiát, akivel még annyi mindent tervezett megélni, és ennek már két éve, most lépnéd át a bűvös ötvenes számot, de egy megfázás véget vetett mindennek, és amikor már nem lehetett hova menekülni, kérted tőlem, hogy vigyem el Bencét egy tengerpartra, nagy álmod volt, hogy egyszer eljutsz vele oda, és ne hagyjam, hogy elfelejtsen, hogy elfelejtse az arcodat, azt hittem, készen állok az apaszerepre, de nélküled ez még mindig nagyon nehéz, ez a lelki teher azóta is nyomja a vállamat, boldog ötvenedik születésnapot, Anett.
Kisétálok a konyhába, felteszem a teavizet, veszem a zsemlét, vajat, sajtot, felvágottat, szendvicset csinálok, felforrt a víz, kiöntöm egy edénybe, belelógatok két filtert, leveszem a polcról a fekete flakont, előkészítem, hogy a kihűlt teát majd beleönthessem, lezárom a szendvicses dobozt, és kopogok a gyerekszoba ajtaján, jó reggelt, Bence, ébresztő, odalépek az ágyához, óvatosan megsimogatom kócos fejét, mocorogni kezd.
Kimegyek a fürdőszobába, megmosom az arcom, megborotválkozom, közben fülelek a gyerekszoba felől érkező hangokra, régen ez az egész nem az én dolgom volt, amikor otthon voltam, segítettem a reggeli teendőkben, persze, meg elkísértem Bencét az óvodába, később iskolába, de a rendszer nem rajtam állt, ha elfelejtettem valamit, ott voltál, a dolgok működtek veled.
Bence, szólok megint hangosan, immár a nyitott ajtón keresztül, az órára nézek, ha öt percen belül nem kerül elő, akkor kezdődik a kapkodás, azt pedig nagyon gyűlölöm, pedig az iskolája gyalog is közel van, és nem kell már kísérgetnem, egyedül megy és jön, csak ha busszal kell messzebb menni a városba, akkor tartok vele, mint majd a hétvégén, amikor meghívták egy szülinapi zsúrra, ami nagyon szuper, mert nehezen barátkozós, inkább zárkózott típus, és ha rajta múlna, hogy részt vegyen-e valamilyen közösségi eseményen vagy maradjon inkább itthon, ő ez utóbbit választaná, és ha elindult, utána végre lesz egy kis időm magamra, csak egy óra, talán annyi se, de akkor legalább csend lesz, és írhatok vagy olvashatok, vagy csak ülhetek anélkül, hogy megkérdezné, melyik pólót vegye fel, vagy hogy hol van a tornazsákja, és milyen furcsa, hogy régen egy egész nap természetes volt magamnak, most meg már egy fél óra is ajándéknak számít.
A fiam végre megjelenik a szobája ajtajában, jó reggelt, morogja kissé álmosan, félrebillentett fejjel, te jó ég, mennyire benne vagy ebben a mozdulatában, neked is, válaszolom, és fürkészem az arcát, tudja-e, hogy milyen nap van ma, hogy ma van az a nap, amit megígértem neked, hogy nem fog elfelejteni, amiről tegnapelőtt már beszéltünk, és most csütörtöközik itt nekem a kérdésemre, de hirtelen elhallgat, visszafut a szobájába, és hozza a párnáját, amin rajta van a fényképed, mosható kopásálló huzat őrzi örök fiatalságod, megölelem, és a mellkasunk közé csúsztatja a párnát, ma van anya születésnapja, gyújtunk neki gyertyát, természetesen, és virágot is viszünk a sírjára, ha a szünidőben hazautazunk, de csak sárgát, mert az volt a kedvence.
Állunk egymás mellett, már a vállamig ér, és lassan kiskamasz lesz, egyre önállóbb, és néha kérdez rólad, és biztos nagyon büszke lennél rá, én meg sürgetem a napokat, hogy teljenek minél gyorsabban, míg végül azt fogom észrevenni, hogy már nem kell neki szendvicset csinálni, mert megcsinálja magának, hogy már pontosan tudja, milyen ruhát akar felvenni, és nem velem akar bizalmasan beszélgetni sem, na, akkor lehet, hogy visszakapom azt az időt, amire most annyira vágyom, de lehet, hogy addigra már hiányozni fog a közös.
Fotó: Karolina Grabowska, kép forrása: Pexels