A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Kilencvennel száguld a kihalt városi utakon, ott, ahol különben csak lépésben lehet araszolni. Most azonban sehol senki, csak ő, nagy ritkán jön szembe egy-egy áruszállító kocsi, de leginkább senki, főleg ilyenkor reggel. Mielőtt felkanyarodna a hídra, fenyegetően villan a szemébe a kijelzőn a felirat: Ha nincs halaszthatatlan dolga, maradjon otthon! Vigyázzunk egymásra!, miközben arra gondol, milyen jó, hogy ez rá nem vonatkozik. Hogy nem kell nap mint nap a négy fal között ülnie, és arról posztolnia ráérő idejében, hogy mennyire elege van.
Míg másokat nyomaszt és rettegéssel tölt el a járvány, ő úgy érzi, végre felszabadult, és végtelenül boldog, hogy minden reggel beül az autójába, és beszáguld a kihalt utcákon át az üreségtől kongó irodaházba, ahol csak néhányan lézengenek, azok, akik hozzá hasonlóan végképp nem bírják ki otthon.
Így aztán ahelyett, hogy a férjéhez, a barátaihoz és a legtöbb ismerőséhez hasonlóan a világvégéről vizionálva kora délutántól alkohollal fertőtlenítene, minden pillanatát élvezi annak, hogy ennyire kifordult magából a világ. Hogy nem kell reggelente a gyerekeket iskolába vinnie, majd a napjának minden percét kicentiznie, hogy egyszerre legyen szuper hatékony a munkahelyén, és mindenről gondoskodó, mindent is megoldó anya otthon, hogy nem kell minden nap munka után lélekszakadva rohannia, hogy odaérjen a szülői értekezletre, különórára, megbeszélésre. Ehelyett könnyű szívvel bízza a férjére a gyerekeket napközben, hiszen Tamás amúgy is otthonról dolgozik, ő pedig a négy ember számára elegendő sávszélesség hiányára hivatkozva lép le minden áldott nap, és élvezi, hogy végre maga oszthatja be az idejét, akkor és azt csinál, amikor és amit szeretne még úgy is, hogy rengeteg munka várja az irodában, hiszen most minden rámarad, amit online nem lehet elintézni.
A reggeli száguldásainak egyikén, ahogy csutkára tekerve hallgatja a zenét, egyszer csak felcsendül Jovanotti és a L’ombelico del mondo, amiről eszébe jut az 1995-ös év és Firenze, ahol abban az évben élt, mikor ez a dal született, és ami számára akkor tényleg a világ közepe volt. Az, hogy milyen ez a hiú, büszke, sokszor rideg és gyönyörű város, ha benne élsz, egészen a kellős közepén. Amikor egy 17. századi palota legfelső emeletén levő lakásban laksz, az icipici padlásszobád ablaka pedig egyenesen a Duomo kupolájára néz. Amikor téli délelőttökön az Arno partján olvasol és lustán napozol, délután pedig a sarki kávézóban, ahol már ismerősként üdvözölnek, egyetlen korttyal hajtod fel az espressót feketén, ahogy a helyiek, és indulsz tovább, hogy összeszedd a rád bízott gyerekeket az óvodából, az edzésről vagy valamelyik iskolatárs lakásából szerte a városban.
Amikor rácsodálkozol minden nap, hogy a firenzeiek számára mennyire nyilvánvaló, hogy itt élnek, ügyet sem vetve rá, mi veszi őket körül. És hogy most már neki is teljesen természetes, hogy a legkisebb gyereket az egyik első reneszánsz épületbe, az Ospedale degli Innocentibe viszi reggelente, ami ma már nem árvaház, hanem óvoda, hogy az ügyvéd, akinél a család ügyeit intézi, a Palazzo Vecchióban bérel irodát, vagy hogy a város egyik legöregebb, 12. században épült házának alagsorában melegbár működik.
És a szagok és illatok, amelyek átjárják Firenzét. Az évszázados, kopott kövek és falak csatornaszaggal keveredő hűvös cement és penészszaga, az éttermek hátsó konyháiból reggelente áradó sűrű hagymaszag, telente az utcasarkokon sülő gesztenye illata vagy esténként a Piazza San Marcót belengő masszív fűszag. És a napsütésben a párás földszaggal keveredő ciprusillat, ahogy tolja felfelé a biciklijét a meredek földúton, a girbegurba kőfalak között Fiesoléban, a titkos búvóhelyére, egy bokrokkal övezett apó rétre. Innen belátja a környékbeli elegáns villákat, amelyekben évszázadok óta hűsölnek a gazdag angolok a nyáron fülledt katlanná váló város felett; a külváros modern negyedeinek letisztult kubusait és a Fiorentina gigantikus betonlavórra emlékeztető stadionját is, ahonnan hétvégente felhallatszik a lila sálas szurkolók őrjöngése.
És az emberek. Hogy mekkora a különbség a munkaadói, a Nápolyból származó, meleg szívű, nevetős, ugyanakkor pillanatok alatt indulatba jövő és a gyerekekkel teli torokból üvöltő Marco, és a gazdag arisztokrata családba született, szigorú és merev Elena között. Aki viszont minden kimértsége ellenére jóízűeket veszekszik a mindig mindent jobban tudó vénkisasszony nővérével, és a nyolcvanas éveiben járó, elegáns anyjával, aki egy olyan udvarházban lakik a toszkán dombok között, ahol a mosogató márványból készült úgy háromszáz éve, a mennyezetet pedig rokokó puttók díszítik.
És persze a férfiak. Akik itt ritkábban füttyögnek a nők után az utcán, mint délebbre, viszont bármikor odajönnek hozzád séta közben, hogy megkérdezzék, milyen zenét hallgatsz éppen, és hogy amúgy van-e kedved velük füvet szívni. És akik pillanatok alatt meghívnak egy házibuliba, majd azzal a lendülettel randira is, ahol persze nem akarnak semmi komolyat tőled, csak simán élvezni az életet. És hogy ez neki mennyire idegen volt eleinte, hiányolta belőle a mélységet, a drámát és a depressziót, ami az eddigi kapcsolatait jellemezte. Csak később jött rá, hogy ezek mind mennyire feleslegesek, hogy lehet úgy is élni, hogy nem vagy felszínes, de nem is veszel mindent véresen komolyan, mert tudod, hogy az életet élvezni és élni kell, nem pedig elemezni, kicsontozni és elsorvasztani.
És hogy a város tele van furcsaságokkal és rejtélyekkel, amiket csak az vesz észre, aki nap mint nap ott van, és figyel. Például a házuk előtt gyülekező öregurak csoportja. Minden péntek este ugyanaz a kép fogadja, amikor kilép a kapun, hogy az aznapi első cigarettájából mélyet szippantva megkezdje az éjszakai kóborlását. A keskeny utcán sötét kabátot viselő, öltönyös férfiak elegáns csoportja gyülekezik egymás között halkan diskurálva. Aztán amikor mindenki megérkezik, együtt bevonulnak a házba, majd fénybe borulnak a palota első emeleti, hatalmas ablakai a szigorúan zárva tartott fekete ajtó mögött.
Soha nem derült ki a számára, mi is folyik ott, mert ez is csak egy volt a közül a rengeteg furcsa dolog közül, ami akkor történt vele, amikor úgy döntött, hogy ahelyett, hogy kötelességtudóan szakdolgozatot írna és lediplomázna, inkább halaszt az egyetemen, és elmegy Firenzébe dolgozni, hogy megtanulja a nyelvet, de leginkább, hogy élvezze Olaszországot. Ahonnan aztán egy év múlva úgy jött el, hogy hamarosan visszatér ide, és ahova azóta sem tette be a lábát.
Az évek múlásával egyre ritkábban gondolt a városra és a rejtélyes öregurakra, ahogy szép lassan beleszürkült egy rosszul sikerült házasság közönyébe, és egészen ma reggelig nem jutott eszébe, mennyivel ígéretesebb volt az élet huszonévesen.
Másfél évvel később, a válása után tér vissza Firenzébe. A város még magán viseli a Covid nyomát, alig lézengenek benne a turisták, kevesen mernek még utazni, de ő nagyon boldog, hogy újra itt lehet. Izgatottan járja végig a rég nem látott utcákat, próbál visszaemlékezni, hogy mi az, ami változott, és mi az, ami maradt a régiben. Esténként a szállodai szoba teraszáról a Duomo kupoláját bámulja, de napokba telik, mire vissza mer menni a régi utcájukba.
Ott áll a palota előtt, péntek este van, és mintha megállt volna az idő, az első emeleti ablakok fényben úsznak. Meglepve veszi észre, hogy a kapu nyitva van, és habozás nélkül elindul a márványlépcsőn felfelé. Legnagyobb meglepetésére az első emeleti termekbe vezető fekete ajtó is szélesre van tárva, és mielőtt belépne rajta, észrevesz egy szerény márványtáblát a falon. Grande Oriente d’ Italia, Oriente di Firenze, olvassa el a feliratot, és végre leesik neki, hova került, miközben megpillantja a fekete ruhás öregurakat is, akik lelkesen invitálják be a díszes termekbe, és mesélik el neki a firenzei szabadkőműves páholy történetét. Egy rejtéllyel kevesebb, mosolyodik el, jöhet a következő.
Fotó: NaturEye Conservation, kép forrása: Pexels