Az ajtó lassan nyílt. Berci olyan halkan osont be a szobába, hogy Iván és Miki sokáig észre sem vette.
– Játsszák itt az áldozatot, hogy őket így bántják, meg úgy, közben meg ők rohasztották le ezt a telibevert országot. Nekem senki ne mondja, hogy ez így normális! – csapott az asztalra Iván, az ütést éppen csak megúszó pohárban finoman megrezgett az aranybarna konyak. Egyikük sem tudta volna megmondani, hányadik.
– Az, hogy normális, eleve egy relatív fogalom – kortyolt bele az italába Miki.
– Ne filozofálgass itt nekem, ha nem tudnám, hogy téged is legalább annyira érint ez az egész, mint engem, azt hinném, teljesen megbuggyantál. Nahát, szia Berci! De rég nem láttalak!
– Nem elég régen – nézett rá Berci, és magában már előre elhatározta, ha ez az alak egy ujjal is hozzáér, kikaparja a szemét, de úgy, hogy az a szemgolyó legfeljebb csak halloweeni dekorációként születhet újjá.
– Na, ne legyél ilyen ribanc, legyél kedves a vendéggel! – szólt rá Miki. – Iván hozott neked valamit.
– Anyád a ribanc.
– Ne haragudj, Iván, adj neki egy kis időt. A tegnapi találkozás nem sült el túl jól.
– Letepertek, mi, te kis kurva? – nézett hátra nevetve Iván, és egészen megfeledkezett arról, ami miatt az imént olyan ideges volt.
Berci sértődötten ült le az ablak melletti kisszékre, és megvetően mérte végig az iszogató férfiakat. Már fél hét, és ezek még mindig itt ülnek. Ebéd utáni sziesztáját is megejtette már, de ahogy felébredt, hallotta, hogy ezt az alkoholista Ivánt még mindig itt eszi a fene. Mit lehet ennyit pofázni? Miki időnként felhozta ezt az alakot, Bercinek a pasas orgánumától felállt a hátán a szőr, már a lépcsőházban hallani lehetett azt a repedtfazék hangot, szóval volt elég ideje elrejtőznie, mintha otthon se lenne, mire a kulcs megfordult a zárban.
– Berci, Bercikém, merre vagy? – Miki szerencsére ritkán kereste akkora elánnal, ráadásul hiába éltek együtt lassan tíz éve, még mindig nem fejtette meg, lakótársa ilyenkor hová tud így elbújni. A nagypolgári, sokszobás lakás néha olyan volt, mint egy kísértetház, az ember sosem tudhatta, mikor milyen csontváz hullik ki – akár szó szerint is – a szekrényből. Miki paleontológusként dolgozott, az egykor szebb napokat látott szalon jobban hasonlított egy háborús bomba által sújtott biológiaszertárra, mint egy tisztességes kísérleti műhelyre. A kövületek, lábnyomok, járatok, testrészek, fosszilizálódott ürülék, palinomorfák és kémiai maradványok egy idő után már a vendégeket sem hozták lázba, hát még Bercit, aki kénytelen volt együtt élni Miki mellett még ezekkel is. Jó, időnként egészen jól elvoltak. Berci ilyen olcsón sehol sem talált volna lakhelyet, Miki még ennivalóval is ellátta, esténként meg együtt nézték a Netflixet. Csak a haverjai ne akarnák őt folyton buzerálni.
– Bertalan, ezt kapd ki! – röhögött Iván, és imbolyogva igyekezett a kisszék felé, egy zörgős kicsi zacskót rázva a kezében.
– Mi ez a szar…? – fintorgott Berci. Hamarabb ért el hozzá az áporodott izzadtságszaggal vegyes konyak bukéja, mint az az illat, ami a zacskóból áradt. – Vidd innen azt a… na, várjunk csak! Ide vele! – kapta ki Iván kezéből a csomagot, de olyan szerencsétlenül, hogy a megannyi tonhalas finomság szétszóródott a padlón.
– Berci, a kurva anyádat, most porszívóztam fel! – üvöltött fel Miki. – Te meg miért nem az étkezőben adtad oda neki? – vakkantott Iván felé.
– Bertalan, hozhatod a porszívót – vihogott Iván, miközben eldőlt a szőnyegen. – Hiába, ezeknek van a legjobb dolguk… – hunyta le a szemét.
– Kellett neked annyit itatnod ezt a nyomorultat – morgott Berci, miközben foga alatt hangosan ropogtak a húsos falatkák. – Ez reggelig itt fog horkolni.
– Iván! Iván, kelj fel! – rázta barátja vállát Miki.
– Mi van? – dünnyögte Iván hunyorogva.
– Az van, hogy holnap nyolckor elrepülsz Párizsba, erre most meg itt fekszel a szőnyegen bebaszva. Hívok neked egy taxit.
– Az a jó, hogy ezek végre eltakarodtak… – Iván lassacskán, a kisszékre támaszkodva igyekezett lábra állni. – Most meg vergődik a sok gazember…
– Tudjuk, tudjuk. – legyintett Miki idegesen. – Á, a rohadt életbe, így nem mehetsz el. Főzök neked egy kávét, attól hátha kijózanodsz. Jaj, a macskát is meg kéne már etetni.
Miki a konyha felé indult, Berci sietett utána. Végre eljött az ő ideje!
– Bercikeeee… Gyere már ide, hadd simogassalak meg – nyújtotta ki Iván a kezét felé. Félő volt, hogy ismét leesik a székről, ahová Miki nagy nehezen leültette.
– Beleszartam a cipődbe – nézett vissza Berci megvetően, majd farkát csóválva elhagyta a szobát.