Bárcsak, bárcsak, bárcsak!
Na, ebből most már elég! Igazán jöhetne valami kóbor ötletem. Ülök itt a fehér papír előtt, és arra gondolok, hogy Ági megint elolvassa majd a soraim. Belefeccol egy csomó energiát, visszaküldi a megosztott fájlt, és még arra is veszi a fáradságot, hogy selymes szavaival a lelkemet simogassa.
Miért is ülök itt? Ja, igen, mert ki akarom magamból írni. Mit is? Elég nehéz lesz így összeszedni a gondolataimat, ha hagyom, hogy mindig másfelé terelődjenek.
Rendben, kezdjük az elejéről.
Az ok és a miért. Igen, azért ültem le, mert szeretném rendbe szedni a gondolataimat. Vagyis nem, ez így nem jó. A gondolataimmal semmi baj. Tök jó, ha szárnyalnak összevissza, mert így legalább van ihletem.
A probléma a motivációmmal van. Illetve nincs. Vagyis, hogy elment az életkedvem. Hogy hová? Na, ha tudnám, már rég a nyomában lennék. Egy bizonyos, elég messzire. Hetek óta kóborolok, de egy vakondnak több esélye van a föld feletti életre, mint nekem.
Múlt hétvégén eljött a végzet. Elővettem az ezerdarabos puzzle-t. Álomszép táj, tele homogén képkockákkal; a legnagyobb kedvencem. De már ez sem lelkesített. Le sem merem írni, hány órát görnyedtem felette. Pár napig bíbelődtem vele. Egyébként meglepően jól ment, én is csak kapkodtam a fejem a fergeteges sebességemen. Na, ez most jó nagyképűen hangzik. Pedig csak tény. De aztán fogtam magam, és egy hirtelen megvilágosodásból összepakoltam. A gyerekek csodálkoztak és próbáltak meggyőzni az ellenkezőjéről, de én makacsul kitartó voltam. Legalább a nappali asztala visszanyerte eredeti funkcióját; és különben is, ez egy ritka hosszú kép, ami meghaladja a dohányzóasztal méreteit. Talán ez adta a végső döfést a puzzle sorsához. Megharagudtam rá, mert nagyobb volt, mint az asztal. Divatosan szólva, a puzzle-re vetítettem ki a frusztrációmat! Nem ejtettem krokodilkönnyeket. Sőt, kéjesen törölgettem le az asztalról az apró darabocskákból visszamaradt, leheletnyi világoskék papírforgácsokat.
A művelet után jóllakott óvodásként hátradőltem a fotelben, és vártam a csodát. Hogy bekövetkezett-e? Fenét!
Bárcsak! Így kezdtem.
Akkor lássuk ezt a vezérfonalat. Talán segíthet.
Bárcsak elmúlna a hideg! Napok óta vacog az egész testem, didereg a lelkem is. De minek is múlna el? Hisz tél van. Jobb most, mint áprilisban! Persze, persze, csak már egészen elszoktam tőle. Mintha ez az ő hibája lenne. Ááááááááá! De az enyém sem….
Most tényleg? Hibásokat és felelősöket fogok keresni? Naaa, szedd már össze magad! – dörömböl leállíthatatlanul a fejemben a kiskalapács. De még csak finom, ütemes. Még türelmes, még ad esélyt.
Bárcsak jól vizsgáznának a tanítványaim! Na, ez már egy kicsit jobb kívánság. Legalább ez részben rajtam múlik. Részemről beleadok apait-anyait. Részükről? Embere válogatja. Alapvetően szerencsés vagyok, mert – jelen állapotommal ellentétben – ők nem küszködnek motivációhiánnyal. Némelyikük annál inkább a szorgalom hiányával. És van egy-két olyan is, aki a csodában bízik. Bár – mindig ezt mondogatom magamban –, csodák márpedig vannak. Legalább bízik valamiben, és kiindulásnak már ez is elég lehet.
Bárcsak esne egy kis eső vagy bármilyen csapadék! Á, ezzel becsapom magam. Ez már egy kollektív kívánság, köze sincs az életemhez. Azt a napi 2×5 perc locsolást bokros teendőim még megengedik. De persze, azért jöhet az eső, csak valószínűleg a motivációmnak nem ez áll az útjába.
Lehet, hogy konzultálnom kellene a mesterséges intelligenciával. Abban biztos vagyok, van jó pár kedves ötlete. A múltkor például azzal kapcsolatban voltam kíváncsi a véleményére, hogy mi illik jobban a szombati gulyásleveshez: a túrós tészta vagy a palacsinta. Még élveztem is a sebtében összerakott érv- és ellenérv arzenált, annak ellenére, hogy nyilván képes vagyok eldönteni, hogy melyiket készítsem, ez az elmúlt húsz évben azért elég jól ment. De jólesett játszani és csupán kíváncsiságból meg unaloműzésből beavatni egy láthatatlan, megfoghatatlan szakit a hétvégi ebédfőzésbe.
Hoppá! Azt hiszem, mégiscsak jó valamire ez az írás! Már az időtöltésen túl. Azt hiszem, a kíváncsiságom és a játékosságom kellene felébreszteni, akkor a motivációm is felébred, és egy időre megint visszaáll a rend a szokott kerékvágásba. Vagy talán az billent meg, hogy komfortzónán túl vagyok, és hirtelen keletkezett szabadidőm? Igen, úgy vélem, ez a dolog nyitja. A gyerekeknek kevésbé van rám szükségük, csak a háttérben; a tanítványok fogynak, mert sikeresen teljesítik a kitűzött célt. Kétfrontos kereszttűzbe kerültem, és úrrá lett rajtam a tanácstalanság. Új cél után kell nézzek. Huuu, örülök, hogy csak ennyi. Ahogy imádott Nagymamám mondogatta: „Mindegy, mi van kisonokám, ha egésség van, minden van!”
Ámen. A többi meg majd kialakul. Résen leszek.
Fotó: wr heustis, kép forrása: Pexels