A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Késő délután futott be a vonat Biarritzból Saint-Jean-Pied-de-Port-ba. Hajnalban szálltam repülőre, aztán TGV-re ülve értem el a dél-francia nyaralóhelyet, majd onnan jutottam végül a spanyol határ menti kis francia faluba. Ez az utolsó pár kilométeres zötykölődés felidézte az érzést, amikor ritka látogatásaim alkalmával Pestről a szülőfalumba értem, és valamilyen megmagyarázhatatlan békesség hatott át, elindult az arcomtól, végigfutott a bőrömön, a csontjaimon, az ereimen egészen a talpamig, lelassult a szívverésem, és csak akkor állt helyre a “megszokott rend”, amikor visszafelé jövet újra megláttam a falu végét jelző táblát.
A vonat szinte tömve volt ezen a szeptember végi késő délutánon. Az utasok zömét a hozzám hasonló hátizsákosok tették ki, akik egyelőre könnyeden, de tapintható izgalommal várták azt, amit én is, hogy másnap hajnalban végre elindulhassanak.
A faluba érve először letettem az optimális méretűre és súlyúra összeszerkesztett csomagomat az utolsó előre foglalt szálláshelyemen. Aztán körbesétáltam az aprócska házak között, majd végül betértem az irodába, hogy megkapjam a Credencial-t. A következő nagyjából négy hét során az egyes állomásokon kapott cirádás pecsétek tanúsítják a haladásomat. Hogy honnan és hova akarok eljutni, azt még magamnak sem tudtam megfogalmazni, de hogy máshova, mint ahová eddig tartottam, abban biztos voltam.
– Buen Camino! – mondta mosolyogva a helyes, korombéli raszta srác, majd átadta a papírokat az erős marihuána illattal átitatott irodában.
Két héttel ezelőtt hoztam meg a döntést, hogy el kell indulnom. Évek óta kacérkodtam a gondolattal, de szükség volt egy erős löketre, ami a távoli álmodozást cselekvéssé transzformálta.
Éjjel szinte egy percet nem aludtam, az elődök által kifeküdt ágy és a félelemmel átitatott várakozás csak félálomban vergődést engedélyezett a számomra. Mikor hat óra körül lementem reggelizni, már több sorstársam is ott szürcsölte a kávét, láthatóan hasonló éjszakával a hátuk mögött.
Az őszi napfelkelte vörösre festette az égen szétszórtan úszó fátyolfelhőket. Csípős hideg volt, a pocsolyák felszínére a völgybe betüremkedő enyhe fagy határozatlan ábrákat rajzolt. Ráhúztam a sapkámat a fülhallgatóra, elindítottam a gondosan összeállított tracklistet, kezembe vettem a túrabotokat, és nekivágtam. A faluból kiérve elindultam felfelé a Pireneusokon át, hogy huszonöt kilométer után délutánra már a spanyol oldalon Roncesvalles-ba érkezzek.
Ahogy a nap kúszott felfelé az égen és a végeláthatatlan emelkedő is egyre meredekebbnek tűnt, szép lassan visszamásztak az egyes ruhadarabok a hátizsákomba, míg a végén már csak egy szál pólóban és lecipzározott szárú túranadrágban haladtam a sárga Szent Jakab-kagylóval jelzett úton. Birkák százai vonultak egymás után a füves domboldalban, hosszú évtizedek alatt kitaposott, keskeny ösvényeken. Az égen keselyűk köröztek méltósággal, elszórtan tehenek kolompoltak. Az út mentén mint léghajókból kiszórt ballaszt, elégetett könyvek, magára hagyott ruhadarabok és parfümök jelezték, hogy a zarándokok vállát a lelki mellett a fizikai csomag súlya is egyre jobban nyomta.
Két héttel ezelőtt behívott a főnököm. Hosszasan krákogott, rakosgatta az iratait ide-oda az asztalán.
– Fel kell vennem föléd valakit – nyögte ki végül.
Zavartan néztem körbe, hogy valami beugratásról van-e szó. Először nem tudtam, hogy mit szóljak.
– Rosszul végeztem a munkámat, elégedetlenek az ügyfelek? Miért nem szóltatok eddig? – tettem fel a védekezésnek tűnő kérdést.
– Dehogy, nem erről van szó! – felállt, és nekem hátat fordítva, idegesen nézett ki a kora őszi, esős Bartók Béla útra. – Talán hallottál róla, hogy a cégnek új tulajdonosa lett. A belépésével jelentősen nőnek az államhoz közeli kommunikációs megrendelések. Vannak olyan, számlázással és alvállalkozókkal összefüggő feladatok, melyeket kontrollálni szeretne, ezért küldik ide ezt a srácot – visszafordult, és jelentőségteljesen most először a szemembe nézett.
– Nagyon diplomatikus voltál, de azt hiszem, értem. Értelek – a gúny a hangomban realitásérzékkel párosult. Délután összeszedtem a holmimat, és egy keserű gombóccal a torkomban, de egyúttal felszabadultan kiléptem az első munkahelyemet jelentő ügynökség ajtaján.
A felfelé vezető úton, még a francia oldalon fekvő zarándokszálláson ettem egy tésztát és feltöltöttem a kulacsomat. Az út nehezén és nagyján már bőven túl voltam, de úgy döntöttem, kiélvezem a napot, és a legmagasabb hágónál, ahonnan már tényleg csak lefelé kellett ereszkedni, ledobtam a hátizsákomat, és lefeküdtem. A talpamon lüktettek a friss vízhólyagok, nem mertem levenni a bakancsomat és megnézni őket. Fejemet a magasan járó nap felé fordítva lehunytam a szemem, és levettem a napszemüvegem. A szemhéjamon keresztül követtem a felhők vonulásának fény-árnyék játékát, és élveztem a már nem annyira forró, de még kicsit így is égető napfény simogatását.
Álmomból egy harsány amerikai lány köszönése riasztott fel. Huszonöt körüli csaj lehetett, mint én, és olyan könnyedséggel dobta mellém a hatalmas tömött hátizsákját, mintha a szomszédos fától indult volna csak el. Habozás nélkül elkezdett csacsogni, rám eleinte nem nagyon volt kíváncsi, de megtudtam, hogy San Francisco-ból jött, és pár szakasz után repülőre száll, és megy át Velencébe.
– A pszichológusom mondta, hogy figyeljem majd meg, csak azok fognak végigmenni az úton, akiket valamilyen feldolgozandó teher nyom, akiknek időre van szükségük. A többiek pár nap után fel fogják adni. Veled mi a helyzet? – tette fel a kérdést angyali és őszinte mosollyal, és olyan természetességgel, hogy nem tudtam nem belekezdeni.
– Két hete léptem ki a munkahelyemről és aznap este szöktem meg egy zaklató kapcsolatból, ahol a pasim hónapok óta nyomott a víz alá, több alkalommal nem csak verbálisan.
– Don’t hold back… – mondta a lány, miközben elővett két almát, amiből az egyiket a kezembe nyomta.
És én nem fogtam vissza magam. Egy teljesen ismeretlen helyen, testileg és szellemileg teljesen kimerülve, de mégis felszabadulva meséltem el az elmúlt évek magánéleti és munkahelyi rabságát, és az ezt körülvevő, politika vezérelte társadalmi nyomort, amiben éltem, éltünk. Egy idegennek, aki egy órára a legközelebbi barátom lett.
A lány – akit amúgy Sarah-nak hívtak – nem tett mást, csak hallgatott. Nem szólt közbe, nem kérdezett, csak ült a lassan lefelé menő napsütésben, és figyelt.
– OK, szerintem mára ennyi elég. Menjünk, mert a végén még nem lesz hol aludnunk! – vágott közbe egy rövid szünetet kihasználva, majd felkapta a hátizsákját, és elindult lefelé az ösvényen. Kellett pár másodperc, amíg magamhoz tértem. Felvettem én is a zsákomat, és kicsit sántikálva siettem utána.
Az út meredeken indult lefelé, már bőven Spanyolországban jártunk. A sziklásabb részt napsütötte legelők, majd ligetes tölgyerdők váltották. Combjaim remegtek a fáradtságtól, ahogy lefelé lépdeltem az ösvényen, szorosan újdonsült barátom nyomában.
A fejem teljesen kitisztult, a most már banálisnak tűnő, hetek óta cikázó gondolatok helyett csak a testemet éreztem, és a természetet magam körül: a mohás köveket, a füvet, a fákat, a szelet, az illatokat, amiket hozott, a méheket, a pillangókat, az újdonsült vízhólyagokat a talpamon és a vállaimat lépésről lépésre egyre jobban vágó hátizsák pántját.
Már tudtam, hogy az én utam végig fog vezetni Spanyolországon.
Fotó: Burkard Meyendriesch, kép forrása: Pexels