– Kitámasztom az ajtót, jöjjön nyugodtan! – szólt oda Andreának az ismeretlen férfi, aki éppen egy nagy dobozt emelt le az Eötvös utcai ház előtt álló teherautóról.
Még csak kilenc óra volt, de már így is rendkívülinek tűnt a meleg ezen a júliusi szombat reggelen.
– Köszönöm, ne fáradjon, van baja elég! – válaszolta Andrea, miközben mosolyogva és kicsit elpirulva besietett a kapun, ami elé támasztékként éppen ledobta a dobozt a vele kb. egykorú férfi.
– Eszerint maga vette meg Molnár néni lakását az elsőn?! Egyedül költözik? – csúszott ki Andrea száján a kérdés. Azonnal megbánta, de már nem tudta visszaszívni.
– A feleségemmel együtt jöttünk – mosolygott vissza a férfi. – Ott ül elől – mutatott a teherautó anyósülése felé, ahonnan éppen akkor kászólódott ki egy csinos kismama, hat hónapos körüli pocakkal.
– Urbán Andrea, örülök, hogy találkoztunk, pont maguk fölött lakom. Ha bármire szükségük lenne, csak kopogjanak fel – nyújtotta a kezét Andrea a feleség felé, és kis irigységgel pillantott ismét a hasára.
– Molnár Éva vagyok, örülök, hogy nem csak öregek laknak a házban. A férjemet már ismeri – bökött az orrával az éppen egy nagy pálma alatt görnyedő férfi felé. – De szerintem tegeződjünk, ha nem bánod – nyújtotta a kezét újra Andrea felé.
– Molnárék a Molnár néni helyére, legalább nem kell kicserélni a névtáblát! – nevetett fel Andrea. – Örülök, hogy jöttök. Ha kész vagytok vagy pakolás közben kicsit pihennétek, ugorjatok be egy pohár frissítőre. És még egyszer, ha bármi kell, csak szóljatok fel. Itthonról dolgozom, csak a kutyát viszem sétálni – monda már felfelé menet, de persze ezt is megbánta. – Mi a francnak kell állandóan annyit fecsegnem?! – suttogta, de már csak magának, ahogy benyitott a saját ajtaján, és megsimizte az odatotyogó öreg tacskószerű kutyát, amit végül ő tartott meg, miután a barátja öt éve utoljára kilépett a fehér üveges ajtón keresztül a gangra, és örökre eltűnt a lépcsőfordulóban.
Ha aznap nem is, de másnap kora este végül is felugrottak. Éva és Bálint, ahogy Andrea megtudta végre a férj nevét is. Hoztak egy üveg vörösbort is magukkal, ami az otthoni készlettel együtt hamar oldotta hangulatot. Éva sem zavartatta magát és a babát a hasában, nyugodtan ivott a többiekkel együtt. Bálint Andrea még mindig nagyon formás mellén felejtette a tekintetét. Andreának ez természetesen imponált – nem véletlenül választotta ezt a blúzt –, ugyanakkor állandóan Éva tekintetét kutatta, hogy az észrevesz-e ebből valamit. Nem vett.
– Na és mivel foglalkoztok, ha nem éppen dobozokat pakoltok, vagy nálam boroztok? – dobta be a szokásos kérdést Andrea, hogy oldja a röviden beálló csendet.
– Bálintnak van egy saját kis vállalkozása, mosogatógépeket szerel. Elmegy, de hát tudod, ebből meggazdagodni nem lehet. Én egy nagy multicégnél vagyok informatikai vezető, amire pont ahogyan most te is, elsőre mindenki hátrahőköl – nevetett fel Éva. – Most még bejárok, de nagy mázli, hogy ha majd kell, tudok home office-ban dolgozni, így a baba születése után pár nappal már szoftosan munkába tudok állni, mert Bálint fizujából nem tudnánk megélni.
Pár másodpercre megfagyott a levegő, Bálint nagyot sóhajtva túrt bele kisfiúsan kócos, szőke hajába, és kényszeredett mosollyal az arcán dőlt hátra a kanapén, miközben nagyot kortyolt a vörösborba. Andrea igyekezett gyorsan oldani a feszültséget.
– Én meg grafikus vagyok egy reklámügynökségnél, a Covid óta max heti egyszer megyek be az irodába. Majd én segítek neked a babával, hogy hamar vissza tudj rázódni. Amúgy meg, ha mosógépet is vállalsz, az enyém eléggé hangosan dübörög centrifugáláskor, ha ráérsz valamikor, szívesen megmutatom – kacsintott Andrea Bálint felé félig viccesen, mire mindannyian felnevettek.
Másnap Bálint felment Évához megnézni a mosógépet, és attól kezdve a látogatást pár naponta titokban megismételte. Éva és Andrea nem nagyon találkoztak a következő hetekben, Éva korán ment és későn jött, valószínűleg előredolgozott, hogy szülés után majd kicsit jobban ráérjen.
Szeptember végén hallotta meg Andrea először fentről a hangos szóváltását.
– Te szerencsétlen, elegem van abból, hogy én reggeltől estig dolgozok, mint az állat, te meg a fene tudja mit csinálsz, de hogy pénzt nem keresel, az biztos! Mindig szégyellem magam, ha barátokkal vagyunk… milyen barátokkal, nincsenek is barátaink?! Te meg csak ülsz ott, mint egy műveletlen idióta. Tisztára ciki vagy, keress már valami értelmes munkát! – kiabált Éva.
– A pénz nem minden, én legalább kézzelfogható örömet okozok az embereknek, amikor megcsinálom a szir-szar kis gépüket, te meg tök értelmetlen munkát végzel egy tök értelmetlen multicégnél.
– Örömet okozol, mi?! És hány háziasszony van, aki nem csak pénzzel fizet? – kérdezett vissza Éva növekvő hangerővel, már zengett az egész körfolyosó.
Ez volt az a pont, ahol válasz helyett pofon érkezett. Éva hangosan kiabált, tányérok törtek. A vita egy ajtócsapódással zárult, Bálint lerohant a lépcsőn, ki a házból.
A viták innentől kezdve állandósultak, a forgatókönyv nem változott, de a pofozkodós, csörömpölés szakasz egyre hosszabb és hangosabb lett. Andrea nem tudta, nem akarta elhinni, hogy Éva veszélyben van. Inkább hibáztatta Évát mindenért, minthogy a számára oly kedves Bálintról el tudta volna képzelni, hogy passzióból veri a feleségét. Bálintnál többször is rákérdezett, de nem akart tolakodó lenni, az meg általában egy rövid vakkantással lépett túl a kérdésen.
A vasárnapi veszekedés nem a szokásos módon zárult. Bálint ugyan megint elment, de most vészjósló csendet hagyott maga után. Andrea hallgatózott egy ideig, aztán felment, és csöndesen kopogott a félig nyitva hagyott ajtón. A résen fülelve halk nyöszörgést hallott bentről. Feltépte az ajtót. és berohant a nagyszobába, ahol Évát a padlón fekve találta a szétdobált könyvek között.
– A gyerek, a gyerek, kérlek hívj orvost! – könyörgött.
Éva egy hét múlva jött meg a kórházból, a kis Évával a karjában. Bálintot nem látták többet, örökre eltűnt a lépcsőfordulóban.
Fotó: Kampus Production, kép forrása: Pexels