vers

Horváth Florencia: Pilar Ternera színt vall

Mellemet elnyűtték az alkalmi simogatások,

és nem tudom, hány ezren mondhatják

miattam magukról: férfi.

Amennyi dédapát és unokát összeköt: a bőr.

Amennyi egyik hétfőtől a másikig kitart: a valóság.

Akik rám fekszenek, asszonyt látnak.

Rejtélyeit a szerelemnek jól ismerem.

Arról sosem szereznek tudomást,

a megbocsátásról feleségeiket

én győzködöm.

Gonosz erőkkel húzom magamhoz

az elesetteket – gondolják a faluban –,

pedig ugyanúgy fázom

az esőzések alatt, ahogy ők.

Szoknyám ékesebb, mint a háztartásbeliek

kötényén a por, végül mégis

hozzájuk mennek vissza.

Szökevényeim nem választhatják,

aki mindent megad nekik,

de az adás örömében főzni elfelejt.

Fogadóskészségemre csettintéssel

tartanak igényt. Szükségem van-e

bármire, nem kérdezik.

Munkámat hibátlanul végzem,

olyankor kedvtelésből is

ölébe telepszem szép uraknak.

Menyasszonyi ruhám azonban

sohasem lehet.

Hiába érdemelném ezerszer inkább

annyi bekötött fejű nőnél,

annyi magát csúfító Ursulánál.

Áldozathozatalaimat feladatnak,

nem ajándéknak veszik.

Tisztaságomat a gyűrött lepedő dörzsöli.

Ágyamba felejteni járnak,

és hogy bűneiket magamra vegyem.

Szép vagyok és meggyötört.

Évszázadokig ugyanúgy viselem

sima arcom és feszes tagjaim.

Tépik rólam a csipkét,

és kelmékre adnak pénzt,

hogy újra megtehessék.

Nem lehet panaszom.

Bejárják bőrömet, hajlataimat.

Arra, hogy csontjaim, ruganyos húsom

mögött lüktet valami,

hogy akaratom nekem is van,

gondolni sem mernek.

Fotó: Mike C, kép forrása: Pexels

Leave a Reply