Mellemet elnyűtték az alkalmi simogatások,
és nem tudom, hány ezren mondhatják
miattam magukról: férfi.
Amennyi dédapát és unokát összeköt: a bőr.
Amennyi egyik hétfőtől a másikig kitart: a valóság.
Akik rám fekszenek, asszonyt látnak.
Rejtélyeit a szerelemnek jól ismerem.
Arról sosem szereznek tudomást,
a megbocsátásról feleségeiket
én győzködöm.
Gonosz erőkkel húzom magamhoz
az elesetteket – gondolják a faluban –,
pedig ugyanúgy fázom
az esőzések alatt, ahogy ők.
Szoknyám ékesebb, mint a háztartásbeliek
kötényén a por, végül mégis
hozzájuk mennek vissza.
Szökevényeim nem választhatják,
aki mindent megad nekik,
de az adás örömében főzni elfelejt.
Fogadóskészségemre csettintéssel
tartanak igényt. Szükségem van-e
bármire, nem kérdezik.
Munkámat hibátlanul végzem,
olyankor kedvtelésből is
ölébe telepszem szép uraknak.
Menyasszonyi ruhám azonban
sohasem lehet.
Hiába érdemelném ezerszer inkább
annyi bekötött fejű nőnél,
annyi magát csúfító Ursulánál.
Áldozathozatalaimat feladatnak,
nem ajándéknak veszik.
Tisztaságomat a gyűrött lepedő dörzsöli.
Ágyamba felejteni járnak,
és hogy bűneiket magamra vegyem.
Szép vagyok és meggyötört.
Évszázadokig ugyanúgy viselem
sima arcom és feszes tagjaim.
Tépik rólam a csipkét,
és kelmékre adnak pénzt,
hogy újra megtehessék.
Nem lehet panaszom.
Bejárják bőrömet, hajlataimat.
Arra, hogy csontjaim, ruganyos húsom
mögött lüktet valami,
hogy akaratom nekem is van,
gondolni sem mernek.
Fotó: Mike C, kép forrása: Pexels
