novella

Kovács Szabrina: Apolló, hol vagy?

Péntek este volt már, valaki csengetett. A férjem elment egyet sétálni, és csak ketten maradtunk otthon. Megfogtam Vilmát, és bepólyáztam egy takaróba. Kimentem az udvarba, és egy rég nem látott ismerős köszöntött az ajtóban. Alig ismertem meg: nagy szakállal és óriási túrazsákkal jelent meg.

– Hallottam, kislányod született, és gondoltam, benézek – mondta Martin.

– Isten hozott! Örülök, hogy látlak!

Beljebb mentünk. Eszembe jutott az a sok közös élmény, amit az egyetemi színházas évek során éltünk át: az a sok szerep és darab. Ő volt az első jóbarátom a színház berkein belül. Kifejezetten megértettük egymást, hiszen mindketten érdeklődtünk a filozófia iránt. Gyakran beültünk a kávéházba, túráztunk, előadásokat néztünk. Majd egy szép napon végzett az egyetemi tanulmányaival, és visszaköltözött szülővárosába, Budapestre.

– Milyen családias környezet fogad! Micsoda illatok! Micsoda otthon! Nagyon természetközeli! A szobák pedig egészen tágasak.

– Emlékszem, amikor még abban a kétszobás panellakásban éltünk.

– Nagyon szeretem a kisbabákat! Megfoghatom?

Magabiztosan felemelte a kicsit, ringatni kezdte a karjában. Vilma kissé megijedt az idegentől, ezért inkább visszavettem. Martinnak nem múlt el a lelkesedése, és mondókázásba kezdett, amivel hamar megnevettette Vilmát. Szűkös volt az idő, ami a rendelkezésünkre állt, a babázás közben nosztalgiába kezdtünk. Szóba került a színház, a filozófia, a vallás, és természetesen felidéztük a közös élményeket.

– Találkozzunk gyakrabban! Mikor jössz legközelebb?

– Jobb lenne sűrűbben.

Ahogy Martin távozott, reménykedni kezdtem, hogy tényleg gyakrabban fogjuk látni egymást. Nem maradt hosszú időt. Másnap reggel korán indultak Horvátországba sátrazni a barátaival. Késő volt már. A beszélgetésünk után elgondolkodtam.

Megint egy újabb találkozás, aminek nem tudom, mikor lesz folytatása…

Másnap elmentünk sétálni Vilmával, gurult a babakocsi. Egyszer csak kit látok!?

– Marcsi!

Leugrott a bicikliről, odarohant. Marcsit is az egyetemi színházból ismerem, a legutóbbi darabban egy közös jelenetet hoztunk létre. Nála tehetségesebb énekesnőt nem ismerek.

– Teljesen lemaradtam a hírről. Annyira sajnálom! Kerestelek többször telefonon, de nem tudtalak elérni.

– Örülök, hogy látlak! Most már sűrűbben!

Csevegtünk. Elmeséltem, milyenek a napjaink. Meséltem a szülésről, a várandós hónapokról.

– Megfoghatom?

– Hát persze!

Énekelt neki. Vilma nevetett a karjában.

– Az a helyzet, hogy két hét múlva Debrecenbe költözöm.

– Micsoda?!

– Na jó! Mi holnap utazunk a Vajdaságba, de utána azonnal találkozzunk még! Gyere át!

Egy világ dőlt össze bennem. Miért nem kerestem? Miért nem kerestük egymást? Most pedig elmegy. Talán túl kevés időt maradt itt. Vagy én túl sokat?

Megértem őt. A karrierjét szeretné építeni, Debrecenbe hívták. Opera mesterszakra jár. Nekem pedig eszembe jutott Apolló. Nekem igazából ő hiányzik. Videóklipeket forgattunk, spenótos palacsintát készítettünk, folyton művészeket verbuváltunk össze, alkotós bulikat rendeztünk. Számomra ez hozzátartozott a művészethez. Már 5 éve vége van.

Reggel pszichológushoz igyekeztem, ahol arról meséltem, hogy Marcsival találkoztam, és eszembe jutott egy régi barátom, Apolló.

Apolló is biológia szakra járt, felettem két évvel.

Tavasszal volt egy fogyasztóvédelmi verseny, amire az osztályfőnökünk elküldött néhányunkat a jobb tanulók közül. Azért olyan fontos nekem ez az állomás, mert olyan helyre vezetett, amire nem is számítottam. Pont ott botlottam bele egy magamfajta lélekbe.

Az előadásunkról már azt sem tudom pontosan, miről szólt. Az ofőnk adta hozzá az anyagot és az eszközöket, nekünk csak meg kellett tanulnunk hitelesen előadni. Azt hiszem, a szappanokról volt szó, amelyek természetes anyagból készülnek. Felhívtuk a figyelmet a káros anyagokra is, amelyek a tusfürdőkben vannak. Hm. Visszagondolva, ez nagyon is passzol hozzám.

Párban dolgoztunk. Eszmeraldával adtuk elő, őt eléggé kedveltem. Sajnos két idegesítő lány is kapott külön projektet. A jutalom az volt, hogy eljuthattunk Erdélybe egy táborba. Létrejött egy Facebook-chatcsoport a vajdasági résztvevőkkel. Megnéztem, kik vannak benne. Megláttam Apolló profilját. Nagyon különös volt. A neve alapján először azt hittem, lány. Ritka egy név. Mély benyomást tett rám a profilképe alapján, elkezdtem kíváncsivá válni, ki lehet az az ember. Művészi, elvont fotó volt. Fekete-fehér.

Eljött az utazás napja. Jó hosszú buszút volt, a sofőr még el is tévedt, és ugyanazon a helyszínen kétszer is megfordultunk. Nagy nehezen megérkeztünk.

Apolló segített az idegesítő lányoknak kipakolni, vitte a táskájukat. A lányok totál hülyére vették. Velem is beszélgetett valamennyit a tábor ideje alatt. Kiderült, hogy ő is szereti a musicaleket. Valami furcsaság is volt, talán ott hagytam az asztalán valami kaját. Már alig emlékszem.

Apolló mellett valahogy minden érdekesebbnek tűnt. Megismertem azokat is, akik körülötte voltak. Zolit már ismertem régebbről. Annyit tudtam róla, hogy parkourozott. Érdekes embernek tűnt. Aztán egyszer összefutottunk a Baliban, és szimpatikusnak találtam. Másnap volt közöttünk egy rövid chat-beszélgetés a Poznanici nevű oldalon. Aztán évekig nem hallottam felőle.

Én elköltöztem a városból. Apolló pedig egyre többet keresett. Majd egyszer azt találta ki, hogy rendezzünk nálam házibulit.

– Nálunk?!

Fuuu! Na azt hogy oldjam meg? Én nem szoktam ilyesmit tartani. Nem is hiányzott különösebben. A rend és a tisztaság volt anyukám alapelve. A házi buli pedig ennek éppen az ellenkezője. Ezt még én is értettem. Mindent tönkretenne az a sok vendég.

Nagyon kedveltem Apollót, ezért próbáltam menteni a menthetőt. Így ismerkedtünk meg újra Zolival. A nálam szervezett házibuliba őt is elhívta.

– De ők művészek, akik csak rajzolgatni akarnak! Nem fognak semmiféle kárt tenni!

Én naivan elhittem. Eleinte tényleg minden rendben ment. Azonban volt mégis egy eset, ami ezt megcáfolta.

Színjózanok voltunk. Annyira nem szeretett inni ez a társaság. Talán ez volt az egyik alappillére a barátságunknak. Kedveltem őket.

Viszont Zoli közel két méter magas volt. Ahogy hajolt a biliárddákóval, egyetlen rossz mozdulat, és… kiverte az ablakot.

– Ajjaj!!!

Többet nem szervezhettünk házibulit.

Mélységesen gyászoltuk azt az időszakot.

Aztán egy napon Apolló eljegyzett. Kartonpapírból készített nekem gyűrűt. Azt hittem, hogy csak simán sétálni megyünk. Hozott egy mezei virágot, pipacsot. De hisz mi csak barátok vagyunk. Köpni, nyelni nem tudtam. Úgy éreztem, mindig is szerelmes voltam belé. Hirtelen összeállt a kép. A világnézetünk, a beszélgetéseink, közös hobbik, és még sorolhatnám.

Eljött hozzám filmet nézni. Egy iskolai órámhoz kellett. Alig tudtam figyelni. Elkezdett hozzám simulni. Nem értettem, mégsem tudtam visszautasítani. Utólag szégyellem magam, hisz én is bűnös vagyok. Azt hittem, különlegesnek tart. Most pedig eljátszotta velem azt, amit mindenkivel….

Nem is gondolta komolyan a szavait.

Mikor már a fellegekben éreztem magam, azt mondta, hagyjuk abba. Nem merte felvállalni a barátaink előtt. De nálam akkor már nem lehetett ezt visszaforgatni.

Hagytam magam… Inkább legyen vége a barátságnak. Nem is olyan különleges.

Azt mondta, hogy ez csak azért történt, mert mostanában túl sokat füvezett, és összezavarodott. Azt mondta, beleképzelt olyasmiket kettőnk kapcsolatában, amelyek nem is léteztek. Nekem mégis léteztek.

Miután a barátságunknak vége szakadt, elöntött a szakadatlan magány. Sokszor éreztem már magam magányosnak, de akkor tényleg az voltam. Néha fizikailag fájt. Mindent egyedül intéztem.

De ahogy múlt az idő, sokat fejlődtem szociálisan. Emlékszem, Martin volt az első, akit megismertem Pécsett. Sokat lógtunk együtt. Majdnem annyit, mint Apollóval. Apolló hányszor hívott, amikor Óbudán laktunk, de én nem vettem fel, mert inkább egyedül szerettem volna lenni. Martint én kerestem többször.

Már nem mások építették körülöttem a társaságokat, hanem én magam. Régen mindenki Apolló barátjaként ismert. Most csak magamért kedveltek. Apolló nem hívott többet házibuliba, igaz, azóta egyben sem jártam. Egyedül mentem moziba. Értékeltem az embereket. Most senkit sem kellett eltűrnöm. Magam válogathattam a barátaimat, akik kifinomult művészek voltak. Egyedül Fazekas Márton hiányzott. Őt azért nem kerestem, mert úgy éreztem, Apollóval ért egyet. Vele szemben is bizalmatlanná váltam, pedig olyan bizalom volt köztünk, amelyhez évek kellettek. Lehet, hogy már nem lesz senki, akivel ennyi időnk lesz egymásra. Akkor még fiatalok voltunk. Tele szabadidővel. Most mindenki rohan. Az életművészek szétestek. Apolló sincs jóban Mártonnal.

Én valahogy továbbléptem. Stabil állást szerettem volna, megtalálni önmagam. Nem tudtam, hogy ez mennyi lemondással jár. De csak elvállaltam. Az élet, amit Apollóval éltünk és elképzeltünk magunknak, egészen más volt. Nem mondom, hogy a mostani jobb vagy rosszabb, csak más.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést.

Mi az élet értelme?

A találkozások? Az összetartás? A nagy célok? Az apró örömök? A család?

Régen egyáltalán nem volt fontos számomra a biztonság.

Talán egy napon ő is ezeket fogja átélni?

Emlékszem, amikor mindenki mondta, hogy majd meglátod, ha felnősz, majd kinövöd… Mérges lettem, hogy gyereknek gondolnak, holott én már felnőttem. A valós énemnek hittem azokat a gondolatokat, amelyeket akkor igaznak hittem, pedig őrült ötletek voltak. Lakókocsival szerettem volna körbeutazni a világot.

De talán megértettem az okát, miért szerettem volna ennyiféle embert megismerni. Vilma miatt. Hogy tudjak neki példákat mutatni.

Miután hazamentem a pszichológustól, benéztem a munkatársamhoz. Ignáccal leültünk az orvosi kar melletti tóhoz. Ő előtte dohányzott, engem zavar a dohányzás, de hát most nem akartam egyből lekorlátozni. Az ő dolga. Mesélt a kalandjairól, miket csinált Amerikában, hogy érezte magát. Gyerekeket táboroztatott, majd maradt egy hete, amikor egyedül utazgatott, és hostelekben aludt. Megnézte Las Vegast, New Yorkot… Engem Amerika nem vonz, de az utazás igen. Úgy hiányoznak ezek az élmények. Én teljesen másfajta kalandokban részesülhettem. Talán nem is annyira izgalmasak? De igen. Voltam például Angliában. De nem egyedül. Mégis egyedül éreztem magam. Jártam a helyi és közeli parkerdőket. Sokat bicikliztem. Ki dönti el, mi a jobb vagy kalandosabb? Úgy érzem, legbelül egy örök utazó maradtam. Képzeletben utazgatok, gyakran körbejárom újra és újra ugyanazokat a helyszíneket a fejemben. Nem unok rá, mert ahogy változom, fejlődik a gondolkodásom, és más színben látom ugyanazokat az élményeket. Talán ezért szeretek visszatérni a múltba. Nem azért, hogy újra átéljem, ami már megtörtént, hanem hogy megnézzem, mit jelent most számomra. Talán az emlékezés is egyfajta utazás.

Fotó: Andreas Ebner, kép forrása: Pexels

Leave a Reply