A kád valahai nagyszülei nappalinak, étkezőnek használt szobájában állt. Középen. Mint egy mementó.
A férfi, aki benne ült, valamikor élete nagy szerelme volt. Egy ködbe vesző múltban. Ami nem is volt annyira ködbe vesző, hiszen hiába telt el huszonkét év, a férfi mindennap megjelenik gondolataiban. A legváratlanabb pillanatokban.
Ilyenkor elönti a fájdalmas boldogság, hogy ha csak nyolc hónap erejéig is, de része volt a férfi életének.
A férfiénak, akinek orrcimpája remeg a vágytól, és vágyakozó tekintettel csalogatja maga mellé a kádba. Ahogy belép a forró vízbe, őt is elönti a vágy, alig várja, hogy a férfi beléhatoljon, és végre újra érezze azt a gyönyört, amibe huszonkét éve nem volt része.
De mire idáig eljutnának, felébred.
Dühös és kielégítetlen.
Újabban sokat álmodik a férfival, aki szinte még gyerek volt, amikor megismerkedtek. Őt két év választotta el a negyedik iksztől, míg a fiú éppen csak elmúlt huszonöt. Az egymásra találás egy nyelviskola folyosóján történt, amikor mindketten egy-egy kávét próbáltak kiimádkozni az elnyűtt automatából.
A fiú már akkor is úgy nézett rá, hogy neki minden porcikája beleremegett. Zavartan elvette a lassan csordogáló kávét, két korty bele is szaladt a rácsos gyűjtőbe. De nem érdekelte, csak szabadulni akart, hogy minél messzebb legyen ettől a tekintettől, ettől a vágyakozó mosolytól.
Nem egy csoportba jártak, ez legalább biztosított némi távolságot tőle. De nem nyújtott garanciát. Akárhányszor találkoztak, a fiú mindig megajándékozta a mosolyával, amivel ő sokáig nem tudott mit kezdeni. Otthon próbálta kiélni a vágyait, de a két gyerek, a háztartás, az évtizeddel idősebb férj egyre csökkenő libidója erre nem adott lehetőséget.
Aztán véget ért a tanfolyam, és ő egyrészt óriási megkönnyebbülést, másrészt ugyanakkora kétségbeesést is érzett, hogy elszalasztotta a lehetőséget.
Ez a fiú úgy nézett rá, ahogy még senki, NŐNEK érezte magát! Kívánatos, szép, elegáns, fiatal nőnek. Csak a nézésével, a pillantásában tükröződő vággyal el tudta hitetni vele, hogy lehetne más élete. Egy jobb, egy szebb, egy izgalmasabb. Ahol nő lehetne, akire vágynak, és nem csak egy feleség, aki belefásult a hétköznapok egyhangúságába.
Hetekkel később egy ismeretlen szám hívta. Amikor felvette, az illető nem mutatkozott be, csak feltett egy kérdést:
– Megyünk nyelvtanfolyamra?
Azonnal tudta, ki van a vonal másik végén. Ma sem érti, milyen ördög bújt belé, amikor azt válaszolta:
– Megyünk. De most franciára.
A fiú belenevetett a telefonba.
– Én is így gondoltam – mondta, majd folytatta:
– Holnap délután egykor várlak a lakásomon.
A cím, amit mondott, nem volt ismerős, annyit tudott csak, hogy valahol Budán van. Nem aggódott, a taxi odaviszi.
Végiggondolta a napot, a férj dolgozik, a gyerekek iskolában. Felemelte a mobilt, és felhívta a főnökét. Kért egy szabadnapot. Az anyjára hivatkozott, aki bár egészséges, mint a makk, most jó ürügyet szolgáltatott arra, hogy le kell mennie vidékre, mert elesett.
Kicsit bele is pirult a hazugságba. Gyorsan bement a fürdőszobába, hideg vizet lögybölt az arcára, és belenézett a tükörbe. Még nem ráncos, nem őszül, a szemében ott csillog a vágy.
Másnap, miután mindenkit útnak indított, letusolt, leborotválta a legkisebb szőrszálat is, és közben úgy remegett a keze, hogy attól félt, megvágja magát.
A taxi egy sorház előtt tette le. A fiú az ajtóban várta.
Nem öltözött túl, könnyű nyári ruha volt rajta, és magassarkú szandál. Kezében táska, ami a bugyit és melltartót rejtette.
Vagánynak, ugyanakkor kicsit léhának érezte magát, hogy a ruha alatt meztelen. De ez az érzés nem volt kellemetlen… sőt…
Nyolc hónap szerelem jutott neki. Titokban moziba jártak, és vacsorázni eldugott kisvendéglőkbe. Múzeumok termei látták a kibontakozó szerelmet, a félénken egymáshoz érő kezeket, a lopott csókokat. Ezeket az alkalmakat rendszerint óriási szeretkezések követték. Ő szárnyalt, és úgy érezte, bármit, de tényleg bármit odaadna érte.
Aztán amilyen hirtelen jött, úgy el is múlt. Nem az ő részéről. Ő azt hitte, a fiú is szereti. Minden mozdulata erre vallott. De amikor felvetette a továbblépés lehetőségét, az csak annyit mondott:
– Nem. Eddig engedtelek be az életembe.
Csak nézett a fiúra, és próbálta felfogni a szavak értelmét. Amikor végre hazaért, sírt. Sokat, zokogva, szívszaggatóan. Talán nem is a fiút siratta. Hanem azt az életet, amely egy pillanatra elérhető közelségbe került. Hogy kinyílt előtte egy ajtó. Egy ajtó, amely mögött egy egészen más világot látott. Nyolc hónapig hitte, hogy beléphet rajta. Hogy lehet egy másik élete, amelyben szabad, kívánatos, szerelmes, izgalmas, bátor.
Aztán az ajtó becsapódott.
Ha rágondol, még ma is érzi a jeges karmokat, amik akkor összeszorították a szívét. Huszonkét év telt el. Sokat álmodik a férfival. Néha arra gondol, talán még mindig szereti. Máskor arra, hogy csak azt a nőt gyászolja, akivé mellette válhatott. Azt a nőt, akit azóta sem sikerült újra megtalálnia.
De bármi is az igazság, a jeges szorítás nem enged.
Fotó: Mikhail Nilov, kép forrása: Pexels
