tényirodalom

Vass Zoé: Az e betű

Kisfiammal fekszünk a szőnyegen, és az új betűt tanuljuk: e-gér, Em-ma – olvassa, jár a keze-lába, mellette a felvágott alma, azt csócsálja közben. Tett mellé néhány kocka csokit is. E-lem, e-mel, e-e-e-e: elcsendesedik minden, a levegő sűrű massza, nem fér be az orromon, csak bámulom a könyvben a képeket, a szótagok alatti kis teli és üres gombócokat.

Az én anyukám akkor szeret a legjobban, ha szépen írok, ha hibátlan a házi feladatom, ha csillagokat és sok piros pontot kapok, ha megdicsér neki az utcán a tanító néni. Mert meg szokott. Mónika néni nagyon kedves. Rövid, sötétbarna göndör haja van, és mindig mosolyog. És olyan kedves, meg szokott ölelni, hozzábújhatok a mindig puha kardigánjához, aminek öblítő- és süteményillata van. Úgy képzelem őt el az otthonában, hogy friss süteménnyel várja a vendégeit, és sok cicája van. Ma is megölelt, amikor sírtam a fekete pont miatt. Mert oké, sokat sírok, vagyis mindenért sírok, de most abba sem tudom hagyni. Potyognak a könnyeim, maszatos és ragacsos tőle az arcom. Mégis magához húz, megölel, nem zavarja, hogy a könnyeimtől nedves lesz a kardigánja.

– Réka, egy fekete pont nem a világ vége. Azt mutatja, hogy nem figyeltél eléggé, és még gyakorolnod kell az e betűt.

– Nézd a síró-rívót – csúfolnak a többiek, de Mónika néni csitítja őket. Érzem, ahogy megfájdul a pocakom, szédülök is.

– Ülj le – kéri Mónika néni –, nagyon fehér vagy. Beteg leszel? Jobb, ha hazamész, szólok anyukádnak.

– Ne, ne, anya dolgozik, csak délután ér haza. Ma a Mamánál ebédelek, elsétálok, köszönöm. Érzem a többi gyerek szemét magamon.

– Ennek mi baja, biztosan okádni fog – nevetnek össze.

A mama nem kérdez, ebédeljek és tanuljak, ennyi a feladat. A délután gyorsan eltelik, túl gyorsan. Mindent megtanulok, a legszebb írásomat veszem elő, annyi e betűt írok, tele a lap, kapkodok is, gyűrődik a papír, néhol elszakad. Hátha kijavítom ezzel azt az olvasás feketét, e-lem, e-gér, e-le-fánt, E-mil, Em-ma, E-le-mér. Délután pedig kimehetek a fiúkkal játszani meg biciklizni, még sokáig világos van.

Haza kell indulnom, lassan lépkedek, hátamon a táska lefelé húz, fejemet előredöntöm, csak a járdát nézem a talpam alatt és rugdosom a köveket. Direkt a hosszabb úton megyek, pedig arra mindig félek, mert lakatlan és sok a kóbor kutya, hátha megharapna az egyik, mint a Brigit, akinek utána vadhús nőtt a bőrén. Aggódtak érte a szülei, hogy mérgezett lett a vére a kutyaharapástól, akármit is jelentsen ez. De ha aggódnak, akkor az fontosabb, mint egy fekete e betűből, nem? Anya meg fogja kérdezni a többiek jegyét, mint mindig, Ákos is feketét kapott, kettőt is, ezt biztosan mondani fogom. Mártikát nem mesélem el, ő csillaggal ment ma haza. Egyetlen kutyával sem találkozom, hiába állok meg a hídnál és várok picit.

Ahogy a kertkapuhoz érek, meglátom a zöld kulcsot a zárban, mindig kifelé van, ha anya ér haza először. Az ablakok tárva-nyitva, szellőztet és felmos. Ilyenkor nem lehet bemenni a házba, amíg fel nem szárad. Nincs szerencsém, mielőbb túl lennék rajta, mert kint az utcán sosem kiabál, főleg amikor már mindenki hazaért a munkából. Nagyokat lépve felsétálok a terasz lépcsőjén, és óvatosan köszönök:

– Megjöttem.

Nem jön elém, horkanva köszön.

– Az olvasásodra csillagot kaptál? – kiabál ki a konyhából.

Érzem a piros felmosóvödörből áradó mosogatószer szagát, a vödörre akasztott rongyok mosatlan bűzét. A huzat bevágja az ajtót és az egyik ablakot. Zúg a fejem. A gyomrom egy kibogozhatatlan csomó. Nekidőlök a falnak, a pulcsim összemaszatolódik tőle. Lesütöm a szemem, és sírva fakadok.

– Fekete pont lett, nem figyeltem eléggé, még gyakorolnom kell, azt mondta Mónika néni.  –Feljebb emelem a hangom, és kihúzom magam. Eldobja a felmosót.

– Még te sírsz? Nekem lenne okom szégyenkezni. Húzzál fel, és tanulj!

Utánam dübög a lépcsőn. Gyorsítok a lépéseimen, és leülök az asztalomhoz, lassan nyitom ki a könyvet, ahol ott feketéllik a pont a lapon, próbálom eltakarni. Anyám óvatosan becsukja az utcára néző ablakot, a ház olyan, mint amikor a számolókorong dobozának tetejét bezárjuk, nincs több rés, ahonnan a hang ki tudna bújni. Ellöki a kezem a lapról. Meglátja a könyvemben a szégyenem, megüti a fejem.

– Olvass! – parancsolja.

Homályosan látok, ég a szemem. Akadozva veszem a levegőt, suttogva nekikezdek az első oszlopnak.

Az összes emeleti ablakunk nagyon napos és meleg, a legyek imádnak ott tanyázni, csomókban gyűlnek össze, és bágyadtan zümmögnek. Erre a zümmögésre igyekszem koncentrálni. Nem tudom, hogyan kell elolvasni az e betűt. E-e-e. Pofon csattan, a tüdőmből kiszorul a levegő, a lábujjaim a forgószék görgőibe kapaszkodnak, a térdemet az asztal alsó lapjának nyomom. Anyám megfogja a copfom és a hátrafeszíti a nyakam, hogy a szemébe nézzek.

– Olvasd már ki hangosan. E-gér, E-le-mér, e-lem. – Összekeveredik a többi betű is. – E-mel, nem látsz jól? E-mel.

Már fáj a térdem az asztal nyomásától.

– Állj fel! – kilöki a széket alólam, az csattanva elborul. – Most állva tanulsz, hátha így jobban megy. Összeszorítom a szemem, anya előtt nem sírhatok tovább. Viszket a fejbőröm, elkezdem vakarni magam. Kiolvasom az összes szót, és hibátlan, tényleg jobban megy állva. Minden ismétléssel egyre jobban viszket a fejem. Már a körmöm is tiszta piszok, kipiszkálom. – Oda figyelj már, és olvass!

Meghallom a motor zúgását kintről.

– Megjött apád és a húgod. Mosd meg az arcod, és szedd össze magad, úgy tanulj. Apádnak pedig egy szót sem, nagyon szomorú lenne, ha megtudná, milyen ügyetlen vagy. Buta azért nem vagy. Ne felejtsd el, hogy a Kisszámolóban is kijelöltem néhány feladatot! Ha hibátlan, akkor ma nézhetsz tévét.

Lecsap néhány legyet az ablakban egy ronggyal, a többi elszáll. Kinyitja az ablakot, kint egy kutya tutul hangosan, a húgom boldogan szaladgál az udvaron. Újra megvakarom a fejem, már véres a körmöm alatt. A hülye gyakorlás miatt a délutánomnak annyi, pedig ma a messzire köpést gyakoroltuk volna a fiúkkal, meg az ostorcsattogtatást.

– Anya, anya, figyelsz? Szépen olvastam, ugye?

Hatalmas sóhajjal fújom ki a levegőt a számon, elernyednek az izmaim.

– Gyönyörűen, úgyhogy szaladj és játssz a kutyával odakint vacsoráig.

Motorzúgás.

– Nézd, közben megérkezett apa is a tesóval, kikísérlek az udvarra.

A mandulafa leveleit lágyan mozgatja az őszi szél, a nap felszárítja az arcomról a könnyeimet, észre sem vettem, hogy sírok.

Fotó: https://kaboompics.com/, kép forrása: Pexels

Leave a Reply