Talán a tea az egyetlen, melynek elkészítéséhez szertartásszerűen ragaszkodom. Ahogy te szereted a reggeli készülődések titokzatosságát, úgy szeretem én a teakészítés elmélyült perceit. Azt hiszem, mindkettőben ott rejlik a tegnap és a ma, a sötétség és a fény, s ami köztük volt és lehet. Története van a készülődésnek, a teafűnek és a jázmin illatának. Reménye van a napnak és az érzékek várakozó örömének. Beszéltem volna neked erről, de kinevettél, ha belekezdtem. Pedig a feleségem vagy. Illetve voltál. Látod, még elvétem.
Már jó ideje nyirkos, esős reggelekre ébredek. Az ablaküveg mögött szétfolynak a színek, s ha kinyitom az ajtót, hallom a város morajlását. Idebent csend van. Kegyelmi állapot.
A teázóban vagyok, melyet évekkel ezelőtt nyitottam. Szeretek itt lenni. Virágmintás keleti tapéta a falon, kecses tonett asztalok és székek, a polcokon teásdoboz-gyűjtemény, amott egy kézzel festett kínai padlóváza, távolabb egy öntöttvas japán teáskanna. Egészen közel hozzám, a pulton egy gyűrött fotó: fiatal pár a Central Parkban, háttérben a Bow Bridge íve a tavon. Nem a mi emlékünk. Egyik vendégem hagyta itt szerelmi bánatában. Talán visszajön érte.
Pontosan 6:03-kor kezdem forralni a vizet. Mint amikor együtt éltünk. De ez ma már csak egy rögzült szokás, mint a megtöltött második csésze, melyet most is az asztalra teszek. A te csészéd. Rád emlékeztet. Nem iszom belőle, inkább ott hagyom. Néha egész nap. Valahogy ösztönösen sorsára hagyom, mint egykor téged, mikor elmentél és nem nyúltam utánad.
A nő egy hete tért be hozzám. Napokig nem tudtam a nevét. Ő nem mondta, én nem kérdeztem. De magamban valahogy szólítanom kellett, ezért elneveztem Eszternek. Aztán persze bemutatkoztunk egymásnak, de mivel ez a történet nem róla szól, maradjon Eszter. Úgy érkezett, mint egy emlék, mégsem tudtam felidézni, hol láttam először. Bejött, csendesen köszönt, és leült. Jázmin teát kért. Apró kortyokban megitta, fizetett, köszönt, majd távozott.
Sohasem gondoltam, hogy a mély emberi kapcsolatokat szavak és mondatok tartják össze. Sőt, legfontosabb találkozásaim és elválásaim csendben történtek. Ahogy rám nézett valaki, mosolygott, megérintett, elfordult vagy többé nem szólt hozzám.
Múltak a hetek, és Eszter visszajárt. Mindig ugyanakkor jött és ugyanoda ült. A hídra néző ablak melletti asztalhoz. Háttal a bejáratnak. Ha az asztal foglalt volt, inkább elment. Ha maradt, kabátját gondosan a székre terítette, táskáját az ölében tartotta. Néha könyvet olvasott. Emlékszem, a lapok közül mindig ugyanaz a virágos, bojtos könyvjelző lógott ki. Néha csak bámulta a járókelőket.
Egyik nap beszélgetni kezdtünk. Spontán, kevés szóval, tétován. Aztán pár nap múlva megkért, hogy teázzunk együtt. Örömmel fogadtam a meghívást. Nem női-férfi vágyakozás volt ez. Inkább két olyan ember találkozása, akik spirituális élménybe menekültek a valóság elől.
Egyszer azt mondta:
– Furcsa! Itt nálad valahogy másképpen telik az idő!
Felkaptam a fejem. Ő volt a második, aki észrevette. Először tőled hallottam.
Nem válaszoltam, mert megéreztem, hogy valójában ez egy kérdés, melyre még nem vár feleletet. A harmadik csészéről kérdezett.
Igen, a harmadik csésze.
Mióta Eszterrel teáztam, három csészét tettem az asztalra. Egyet neki, egyet magamnak. Egyet pedig továbbra is neked. A hiányod emlékére. A folyamatos jelenléted miatt. Egyszerű rítus volt, semmi több. Nem engesztelni akartalak, hiszen már elveszítettelek. Inkább vezekeltem, mert korábban nem értettem, kivel élek együtt. Csak azóta tudom, mióta elmentél.
Pár nap múlva váratlan dolog történt. Eszter odalépett hozzám a pulthoz. Meglepődve néztem rá. Valamit rosszul csináltam? De csak annyit mondott:
– Szeretném megérteni, mitől olyan különlegesek a teáid! Kérlek, mutasd meg, hogyan készíted el őket!
Miközben magyaráztam neki, feszülten figyelt. Keveset kérdezett, de gyorsan tanult, és ugyanolyan örömmel szívta be a teafű illatát, mint én. Lélegzetvisszafojtva hajoltunk a csészék fölé, és elbűvölve néztük, ahogy a forró vízben a sodort tealevelek életre kelnek és kibomlanak, mint a vitorlák. A jázmin illata átölelt bennünket.
Mikor felszolgáltam a teát, a harmadik csésze is az asztalra került. Eszter nézte egy darabig, majd megszólt:
– Fontos ő még neked?
Hát rákérdezett.
Az volt – válaszoltam –, de már elment. Egyszer azonban még találkoznunk kell, hogy végleg elengedhessük egymást. Én legalábbis várom őt.
Eszter rám mosolygott.
– Még nem kérdezted, miért vagyok itt – mondta, és ujjával virágot rajzolt a párás ablaküvegre.
Nem rajzolt. Varázsolt. A virág hirtelen megmoccant, és álmosan nyújtózott egyet. Megbámult bennünket, majd a fény felé fordult, s úgy borzolta szirmait, mint madár a tollát, ha fázik. Ilyen virágot még nem láttam. Ilyen virág nincs a Földön. Csak itt nálam, ebben a félreeső teaboltban, ahol az idő másképpen telik. Belefeledkezve néztem. Aztán a virág sóhajtott egyet, szétesett, és cseppekbe gyűlve lefolyt az ablakon.
Eszter követte a szemével, amíg eltűnik, majd megszólalt:
– Régebben volt valaki mellettem, de rájöttem, hogy nem hisz a csendben és a kérdésekben. Csak válaszokat keresett megszállottan. Kizárólag a kimondott szavaktól és saját hangjától nyugodott meg. Azt hiszem, mindig is önmagát szerette. Amikor elhagyott, megkönnyebbültem. S hogy kitörjek addigi életemből, elkezdtem járni a várost. Rájöttem, hogy sok éve élek itt, de utcáit alig ismerem. Rábíztam hát magam az érzéseimre. Volt, hogy egész nap gyalogoltam. Aztán egyszer megláttam ezt a teázót és az ablakon keresztül téged. Éppen kiszolgáltál valakit. Mosolyogtál, kedves voltál és mélységes nyugalom áradt belőled. Úgy tűnt, bízhatok benned. Akkor döntöttem el, hogy bejövök. S ha akarod, maradok.
Teltek-múltak a hetek, és Eszter mesterévé vált a teakészítésnek. Aztán eljött a nap, mikor beállt mellém, és lassan rábízhattam a különleges vendégek teáját is. Emlékszem az első ilyen alkalomra. A háttérből figyeltem, hátha segítenem kell, de nem volt rám szükség. Levette a polcról a teásdobozt, felnyitotta, majd szemre és illatra ellenőrizte a teafüvet. Szinte éreztem, ahogy átjárja érzékeit a sencha tea, füge, szantál és narancsvirág illatának édes keveréke. Bólintott. Majd kimérte a teafüvet, és elkészítette a forrázatot. Úgy, ahogy tanítottam. De valami mást is észrevettem. Tett néhány olyan mozdulatot, melyet nem tőlem tanult. Először láttam, ahogy a szerzett tudás a személyiségén átszűrődve önkifejezéssé válik. Mindent gondosan ellenőrzött, majd tálcára helyezte a terrakotta kannát, csészéket, egyéb kiegészítőket, és elindult a vendégek asztala felé. Miközben elhaladt mellettem, rám mosolygott. Utánanéztem. Már nem a tanítványom volt. A társam lett.
Pár nap múlva beléptél a teázóba.
Megálltál az ajtóban, körülnéztél, majd leültél a pulttól legtávolabbi asztalhoz.
Odamentem hozzád. Csendesen köszöntünk egymásnak. Nem kérdeztem, hogy vagy. Te sem kérdeztél semmit. Talán egy percig hallgattunk. Aztán megszólaltam:
– Különleges sencha tea érkezett Japánból. Elkészítem neked, ha szeretnéd.
Hosszan rám néztél, majd bólintottál. És hirtelen kedves fény villant a szemedben. Ekkor értettem meg, miért jöttél. Hogy lezárhassuk, ami kettőnk között történt és megbocsáss. Hogy mindketten továbbléphessünk. Mélységes hála árasztott el. Visszamosolyogtam, és átöleltelek. Abban a pillanatban egymás emlékeivé váltunk.
Azóta is, ha Eszterrel teázom, három csészét teszek az asztalra. Egyet neki, egyet magamnak. A harmadikat pedig annak a vendégnek, aki majd egy napon ismeretlenül betér hozzánk. Remélem, szeretni fogja a teáinkat. Remélem, elmesélhetem neki, hogy minden csésze tea egy-egy történet, s minden korty egy-egy fejezet a történet megértéséhez. Kérni fogom, hogy figyelmesen hallgassa őket. Talán nem fog kinevetni érte. Talán már soha senki nem fog kinevetni azért, ahogy a teáról beszélek.
Eszter kedves, hívó szavát hallom. Elkészítette a teánkat, és vár. Szokott helyünkön ül, a hídra néző ablak melletti asztalnál. Háttal az ajtónak.
(Fotó: Maria Tyutina, kép forrása: Pexels)