– Állj be ide az esernyőm alá! – húzódott Zsófi Lina mellé, aki addig ámulattal nézte a citromsárga, tigrismintás gyerekernyőt. Noha bokáig eltakarta a kukászsákszerű fekete esőkabátja, mégis behúzódott Zsófi ernyője alá. A kirándulásról visszafelé az óvoda bejáratáig egymásba karolva sétáltak. Ebédkor is egymás mellé ültek, a csendespihenő után pedig együtt játszottak.
Zsófi kidobósozni szeretett, amiben mindig ő volt a csapatkapitány, Lina pedig inkább babázni, azt is főleg egyedül. Így Zsófi azt javasolta, reggelente játszanak a babaszobában, délutánonként pedig Lina is csatlakozzon az udvaron a kidobósozókhoz. Továbbra is Zsófi volt a kapitány, de mindig Linát választotta elsőnek, akinek így nem kellett attól félnie, hogy végül csak ő és a kövér Fruzsi maradnak, akiket nem választottak be a csapatba.
Lina ugyan néha próbálta kedvesen figyelmeztetni Zsófit, hogy a Barbie babákkal csak szépen szabad játszani, Zsófi pedig gyakran heccelte Linát, hogy olyan lassú, mint egy csiga. Mégis amikor ősszel Zsófi hörcsöge meghalt, Lina minden nap egy rajzzal érkezett az óvodába, amin Zuzmó, a hörcsög különféle kalandokat élt át a szivárványhídon túl. Zsófinak aztán lassan jobb kedve lett, és akkor látta őt Lina legközelebb szomorúnak, amikor a Petike azzal csúfolta Linát, hogy ő egy rohadt cickány. Zsófi ugyan nem tudta, mit jelent ez a szó, de abban biztos volt, hogy valami csúnyát, mert az apukája sokszor mondogatta, hogy a cickányok lopnak és büdösek, és amikor ilyeneket mondott, mindig nagyon dühös volt. Akárhogy is, Lina sírt, Zsófi pedig bosszút állt: úgy fellökte Petikét, hogy az hanyatt esett. Zsófi ezért nem mehetett ki aznap az udvarra, ő mégis pajkosan mosolygott Linára a sarokból, ahol a játékidőt töltenie kellett.
Másnap azért megkérdezte Linát, hogy ugye ő nem is cickány? „Nem cickány, hanem cigány. És az vagyok.” „Akkor én szeretem a cickányokat” – vágta rá Zsófi, majd karon fogta barátnőjét, és a hinták felé indultak.
A karácsonyi szünet előtt Zsófi elmesélte Linának, hogy csütörtökön lesz az ötödik szülinapja, és nagyon izgul, mert „énkicsipónimat” kért, és az apukája megígérte neki, hogy megkapja. Lina is izgatott lett, mert ő is szerette azt a mesét, így egész délután azt találgatták, vajon melyik pónilovat kapja majd meg Zsófi, aki megígérte, mindenképpen behozza majd az oviba megmutatni Linának.
Zsófi másnap nagy mosollyal mutatta a rózsaszín pónit Linának, aki odáig volt a lovacska aranyszínű patáitól és szárnyaitól. Alig hitte el, hogy a barátnője megengedi neki, hogy simogassa és fésülje a ló lila sörényét. De minél tovább játszottak, Lina annál szomorúbb lett: neki csak nyáron van a születésnapja, addig pedig még hónapok voltak hátra, és attól félt, hiába kérné a szüleit, úgysem kaphatna még csak hasonló pónit sem, mert ezek a játékok nagyon drágák, és az anyja azt mondta, nekik ilyen dolgokra nincs pénzük. Mikor Zsófi ezt meghallotta, először nem mondott semmit, csak meredten nézte a pónilovat, simogatta a sörényét, csücsörítette a száját, majd beszívta az alsó ajkát. Végül megszólalt:
– Mit szólnál, ha neked adnám Elizabethet?
– De neked nem hiányozna?
– Egy kicsit. De majd kérek apától egy újat. Egy ugyanilyet. Anya is mindig új ékszereket meg a ruhákat kér, és meg is kapja őket.
Lina nevetve ölelte magához a lovat, Zsófinak pedig puszit nyomott az arcára. Folytatták a játékot, amikor pedig Lina nővére délután érte jött, ő boldogan mutatta neki a lovat, és alig várta, hogy otthon vele alhasson.
Lina egész hétvégén a kis pónilóval játszott, és még a legnagyobb testvérének sem engedte meg, hogy akár csak a kezébe fogja. Hétfőn reggel pedig álmosan dörzsölgette a szemét az öltözőajtóban, amikor meglátta Zsófi kabátját a fogason. Zsófi általában a reggeli után ért csak be, mert az anyukája nem dolgozott, így sokáig aludtak. Lina viszont mindig elsőnek érkezett, volt, hogy még ki sem nyitott az óvoda, és akkor a kapuban várt egyedül, mert az anyukájának reggeles műszakba kellett mennie. Linát az anyukája most a csoportszobáig kísérte, ő pedig boldog volt, mert végre bemutathatta neki Zsófit, aki a csoportszoba közepén állt a szüleivel és az óvó nénivel.
– Lina, jó, hogy itt vagytok, szeretnénk veletek beszélni – kezdte az óvó néni.
Lina felnézett az anyjára, akinek az arca egészen fehérré vált.
– Miről van szó? Nekem sajnos sietnem kell, elkésem a munkából – felelte, mire Zsófi anyja felhorkantott.
– Megértem, de történt egy sajnálatos eset, amit ki kell vizsgálnunk!
– Hagyjuk a finomkodást! – dörrent fel Zsófi anyja. – Hogy merted ellopni a lányom póniját, azonnal add vissza!
Lina érezte, hogy az anyukája megszorítja a kezét, de nem nézett fel rá. Egyre csak Zsófit figyelte, aki a szülei közt állt, és annyira lehajtotta a fejét, hogy szőke tincsei betakarták az egész arcát.
– Az én lányom nem lop – hallotta meg Lina az anyukája hangját, ami olyan határozottan csengett, mint amikor a négy testvére közt tesz rendet. – Igaz, kislányom?
– Ugyan már, a ti fajtátoknak ez a vérében van!
Lina érezte, hogy lassan kicsúszik a keze az anyja izzadt tenyeréből, de még mindig csak Zsófit nézte.
– Lina, kislányom, add vissza azt a lovat!
Lina ekkor lassan elengedte az anyukája kezét, levette a válláról a kistáskáját, kihúzta a cipzárt, és elővette a rózsaszín pónilovat.
– Pont ahogy Zsófikám mondta. Elloptad!
– Én nem loptam – suttogta Lina.
– Hogy mondod?
– Én nem loptam. Zsófi nekem adta. Zsófi, mondd meg nekik, hogy nekem adtad Elizabethet!
Zsófi apja, aki eddig hallgatott, most egész testével a lánya fölé tornyosult.
– Te adtad oda neki? – kérdezte.
Zsófi nem válaszolt, csak piszkálta a szőnyeg rojtjait a cipőjével.
– Zsófia?
Mintha egy kicsit megrázta volna a fejét.
– Te adtad oda?
Ekkor végre felnézett, egyenesen Lina szemébe.
– Nem.
Lina sírva nyújtotta át Zsófi anyjának a lovat, aki kitépte a kezéből a játékot, és védelmezően ölelte át a lányát. Lina a könnyein át figyelte barátnőjét, aki üres tekintettel bámult rá.
Zsófi soha többet nem választotta be Linát a csapatába. Lina pedig magára maradt, hiszen egy lopós cickánnyal senki sem akart játszani.
(Fotó: Pixabay)