A tér szélén álló fák alatt hűvös volt, de a pad még őrizte a nap melegét. Egy biciklis gurult el előtte, kereke alatt finoman ropogott a kavics. Lukas leült, hátizsákját a lába mellé tette, és ölébe vette a rajzfüzetet. Nadrágja térdén halvány grafitfolt látszott, haja a homlokába hullott, ahogy a papír fölé hajolt. Húzott néhány vonalat, a ceruza hegye finoman karcolta a papírt.
A pad másik végén egy idős férfi pihent. Kabátot viselt, ami nagyobb volt a kelleténél, mintha valaki másé lett volna, és sietve kapta volna magára. A gallérja féloldalasan állt, egyik gombja hiányzott. A kabát alól nadrág szára villant ki: halványkék alapon apró, szabályos csíkok. Lábán egy pár szürke, kopott papucs. Kezében egy megfakult, rojtos szélű sálat gyűrögetett. Hol a tér közepén álló szobrot nézte, hol a galambokat, ahogy körbejárták a talapzatot. Úgy tűnt, nem siet sehová.
A férfi öltözete furcsának tűnt, de Lukas nem lepődött meg. Ebben a városban mindig akad valaki, aki úgy fest, mintha egy másik történetből tévedt volna ide – gondolta, és halvány mosollyal a papírlap fölé hajolt.
– Mit rajzol? – fordult ekkor felé a férfi kíváncsian.
– Amit épp látok – vont vállat a fiú, és visszanézett a papírra. – Néha sikerül, néha nem.
A férfi tekintete egy pillanatra elkalandozott, mintha egy régi, félig elfelejtett emléket próbálna előhívni, aztán lassan bólintott.
– Sok mindent láttam én is – mosolygott, és felderült az arca. – Egyszer például eltévedtem Milánóban, aztán… hát, tíz év lett belőle, mire visszataláltam.
A ceruza hegye megállt a levegőben. Lukas előredőlt, mint aki nem biztos benne, jól hallotta-e.
– Ha érdekli… elmesélem – dőlt hátra a férfi a padon.
A fiú letette a ceruzát, és kíváncsian odafordult. A férfi egy pillanatig még gondolkodott, aztán mesélni kezdett.
– Szóval… a félidőben majdnem bepisiltem. Muszáj volt kimennem. Gondoltam, gyors leszek. Úgyis kaptunk már négy gólt, nem maradok le semmiről.
Lukas felnevetett, de rögtön elharapta, nem akart tiszteletlennek tűnni.
– De semmit sem láttam. Csak arra emlékszem, hogy füst mindenhol, zászlók az arcomban, az olasz szurkolók meg úgy üvöltöttek, mintha legalábbis ők rúgták volna a gólokat. Aztán egyszer csak… vége lett a félidőnek. A tömeg megindult. Óriási, meleg, izzadt massza, ami nem kérdezi, hova akar menni az ember. Csak visz magával. Az olaszok meg boldogan magyaráznak, mutogatnak, és engem is ölelgetnek, mintha velük ünnepelnék.
Lukas letette a rajztömböt, és egész testével a férfi felé fordult. Tekintete a férfira tapadt. Nem akart lemaradni egyetlen részletről sem, miközben az öreg lelkesen mesélt tovább.
– Próbáltam oldalra húzódni, de csak sodródtam. Fogalmam sem volt, melyik lépcsőn mentünk fel, és melyiken kellett lemenni. Azok a folyosók… egyforma fehér mindenhol. A férfi elhallgatott egy pillanatra. – Vagy szürkék voltak? Nem is tudom. Olyan régen volt.
A milánói stadion hosszú, egyforma folyosóin tényleg könnyű volt elbizonytalanodni, főleg ekkora tömegben; az ember könnyen elveszítette az irányérzékét, még akkor is, ha tudta, merre indult.
– Aztán egyszer csak kint voltam. Nem tudom, hogyan. A tömeg szétszéledt, én meg ott álltam egyedül a stadion mögött. Nem láttam sem a buszt, sem a barátaimat. És itt kezdődött az egész – vonta meg a vállát. – Egy mosdóval indult, aztán tíz év lett belőle.
Lukas nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de a férfi nem figyelt rá, csak mesélt tovább.
– Ott álltam egyedül, pénz nélkül, a telefonom sehol. Aztán elindultam. Nem is tudtam merre, csak mentem, mintha a lábam döntene helyettem. Reggel egy padon ébredtem. Akkor még azt hittem, hazamegyek, csak pihenek egy kicsit. De valahogy nem indultam el. Másnap sem. Aztán még sokáig nem.
Lukas tekintete elidőzött a férfin, arcán a csendes döbbenet mutatta, hogy nem érti, hogyan lehet egyszerűen nem hazamenni.
– Az utcán mindig kaptam ételt, kávét, cigarettát… egyszer egy hálózsákot is. Volt, hogy egy férfi beengedett a pincéjébe, máskor egy asszony kimosta a ruháimat. Furcsa, mennyi jóság fér bele egy idegen városba. Volt egy öreg cipész, aki megfoltozta a bakancsomat. Nem sok, de több, mint amit addig bárkitől kaptam – mondta a férfi csendesen, és a tekintete elhomályosult, mintha a régi arcok még mindig ott állnának előtte, valahol Milánó utcáin.
Egy pillanatra mindketten elmerültek a saját gondolataikban. Aztán a férfi folytatta.
– Minden reggel kiültem a Piazza del Duomóra. Néztem a galambokat, ahogy lépkednek, civakodnak a kenyérmorzsán, felrebbennek. Jó volt ott. A város befogadott. És én… megtanultam, hogy néha könnyebb ott élni, ahol nincsenek szabályok.
Lukas csendben figyelt, arra gondolt, hogy ez a történet egészen más, mint amit várt.
– Aztán egy nap elestem. Semmi nagy dolog, csak egy rossz lépés. Kórház lett belőle. Onnan meg… hát, ide vezetett az út. Egy öregek otthonába – intett a férfi a háta mögé.
A fiú odanézett, de nem öregek otthonát látott. Csak egy magas, szürke épületet, a bejárat fölött egy táblával, amit innen nem tudott elolvasni. A fal mellett egy mentőautó állt, a tetején a kék lámpa tompán csillogott a délutáni fényben. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a férfi téved, vagy ő nem lát jól.
Egy ideig némán figyelték a teret: a galambok apró lépteit, a járókelők lassú sodródását, egy nő tétova mozdulatát, ahogy megigazítja a kabátját.
– Most ez a pad az egyetlen kalandom – fejezte be halk sóhajjal a férfi.
A mondat még ott lebegett közöttük, amikor egy nő állt meg a pad mellett. Világos kabátot viselt, a nyakában kártya lógott.
– Emil, maga megint elkóborolt – szólalt meg fáradt mosollyal. – Tudja, hogy nem szabad egyedül kijönnie a térre.
Emil felnézett rá, majd a fiúra pillantott. Ugyanazzal a halvány, alig észrevehető mosollyal, amivel az elején mesélni kezdett.
– Csak körbenéztem – felelte. – Szerettem volna látni, itt vannak-e még a galambok.
A nő felsóhajtott, de nem vitatkozott. Megfogta Emil karját, segített neki felállni.
– Menjünk, mindjárt vacsoraidő van – indult el az öreggel, és a fiú felé biccentett, ahogy elhaladtak előtte.
Fotó: Abdulkadir Emiroğlu, kép forrása: Pexels