Reggelente gépjárművel, azaz autóval járok a munkahelyemre. Ráadásul mindjárt az autópálya nyújtja ki felém vonzó, feketére sült karját.
Nem volt ez mindig így, télen ezek a fekete karok hófehérre meszelődtek télanyó szorgos keze nyomán. Öreganyóka idén alaposan kitett magáért, hozott havat, hideget. Cseles volt a mamóka, mert a hó alá becsempészte a jeget, ami fényesre dörzsölte a gumiabroncsokat és szánkóvá változtatta az autókat. De télanyó visszavonult a jól megérdemelt pihenésére, és eljött a tavasz.
A magam részéről szeretek az autópályán grasszálni. Szép hosszú, egyenes szalag, kisebb-nagyobb dombok szegélyezik. Az év három szakában gyönyörű dísznövények állnak az út mentén. Nyelik a benzin és az egyéb gőzök illatát, szívják a járművek kipufogójának mindenféle aromáját. Számukra az autópálya kész drogtanya.
Némelyik láthatóan nem bánja. De sajnos akad köztük olyan is, amelyik belehal ezekbe a füstökbe. Olyankor a pályamunkások hoznak helyette másikat, frisset. Az új jövevény büszkén áll a helyén, kíváncsian figyeli az autóforgalmat… egy darabig. Ha nem elég ellenálló, előbb-utóbb őt is bedarálja a lélektelen forgalom.
Ahogy bennünket, embereket is.
Most már több éve járom az autópályát, és szerintem itt a világ összes létező embertípusa megfordul.
Kezdjük talán a leglassabbal. Nézelődik, kocog, ott, ahol százharminc a megengedett sebesség, jó, ha kilencvennel „tép”. Ha elkerülöm, érdekes módon felébred: felgyorsít, bevág elém, majd újra felveszi a kilencvenes tempót.
Aztán ott van a… hát… nem is tudom, minek nevezzem. Nem siet, mégis minden autót megelőz. Ha kell, szlalomozik, ha kell, elém vág. Egy biztos: nem tűri, hogy bárki megelőzze. Ő akar az élen állni.
A szellemlovason már meg sem lepődöm. Belenézek a visszapillantóba, sehol senki, két másodperccel később már ott van mögöttem. Honnan került oda? Fogalmam sincs…
A le- és felhajtók állandóan tele vannak, lehajt valaki, és rögtön a fékre lép, a mögötte lévőnek alig marad egy másodperce, hogy ő is lelassítson. Mondja már meg valaki, hogy a hosszú levezetőn miért kell már-már satufékkel azonnal ötvenre csökkenteni a sebességet?
Aztán ott van a száguldozó. Már két kilométerről villog a fényszórója:
Engedj el! Engedj el! – üzeni minden egyes villanás.
Persze ilyenkor mindig három kamion araszol mellettem – Murphy törvénye itt is érvényes –, rendszerint olyan közel egymáshoz, hogy még ha akarnék, sem tudnék közéjük besorolni.
A delikvens mögöttem viszont már a lökhárítómat szimatolja. Ha hirtelen fékeznék, biztosan felnyársalna. Olyan őrült módon villog, mint egy stroboszkóp.
De legjobban azt „imádom”, amikor a nagy kamion – minimum nyolc tükörrel körülvett – vezetőfülkéjéből a büszke sofőr kiint, majd nagy lelki nyugalommal kisorol elém, és elkezdi előzni a másik kamiont.
Gyök kettővel.
Körülbelül fél óra, amíg egyik kamion megelőzi a másikat.
Fogy a türelmem.
Miután a két kamion végre elválik egymástól, még látom, ahogy az egyik visszasorol, a másik lomha diadallal folytatja útját. Én meg gázt adok, megelőzőm őket, és végre tiszta előttem az út.
A visszapillantó tükörben látom, ahogy a villogó stroboszkópautó kilő mögülem. Egy pillanat alatt elsuhan mellettem, mint egy rakéta. Csak a rendszáma első három betűjét látom, KBC, aztán a fekete autó füstködbe vész.
Néhány kilométer után emelkedik az autópálya, döbbenten látom, hogy féklámpák piros füzére csillog az aszfalton, fényük szúrja a szemem.
Lassítok.
A belső sávban egy autó áll keresztben. Az eleje szinte eltűnt a szalagkorlátban. A mentők már ott vannak, a rendőrök terelnek. Egy sárga villogó forog hangtalanul a reggeli fényben.
Ahogy elgurulok mellette, egy pillanatra meglátom a rendszámot: KBC…
Káröröm villan a gondolataim között, de csak addig, amíg meg nem látom a fekete zsákba gyömöszölt testet és a tűzoltót, aki egy csecsemőt emel ki a roncsok közül.
De ez nem érdekli az autópályát. Nyugodtan nyújtózkodik tovább, fekete karjával újabb és újabb autókat ölelve magához.
Mintha mi sem történt volna.
Fotó: Tom Swinnen, kép forrása: Pexels