A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Képterápia, ez most a legújabb trend a Joy magazin szerint, mert a képek nem várnak el tőled semmit, senki nem mondja meg, mit csinálj, mit érezz. Sőt, ez még a futásnál is menőbb. A feszültségoldó kocogáskor a testem hiába mozog, a gondolataim ugyanabban a mókuskerékben ragadnak. De a festett vásznakkal rezgésbe kerülök. Először szokatlan volt. Minden kép felém fordult, zavaromban csak mentem a termeken keresztül, meg sem állva. Most itt állok újra ez előtt a Jan van Goyen kép előtt, a héten már másodszor. Elképesztő, mennyire rátapintott a festő erre a sűrű, fojtogató mozdulatlanságra. Mégsem állóképnek tűnik, inkább a lélek lüktető lenyomata.
A tengeren betonszürkén tükröződnek a kora esti fények. A gomolygó felhők párásan, lomhán kúsznak a horizont felé, mintha az ég minden mozgást elszívott volna a mozdulatlan víztől. Messziről vonzotta a tekintetem az örvénylő égbolt lüktetése, melankóliája. Földbe gyökerezett lábbal állok előtte. Megérkeztem. Gúzsba kötött lelkem sóhaját beszippantja a kép. Tekintetem a szeszélyesen vonuló felhőkre tapad, ez a vattacukortömeg folyton változik és hűvös paplanként terül a tájra. Ahogy a szemem a tárgyak és alakok között kalandozik, minden visszatéréskor mást látok. Ilyenek vagyunk, minden percben mások, hatással egymásra, egymást formálva. A szemem végül mindig a világoskék foltok felé vándorol. A sűrű szürkeség egyszer felszakad, és végre fellélegezhetünk. Ahogy a kép súlyos, fojtogató mozdulatlanságát bámulom, a terem levegője hirtelen sűrűvé, sós párává változik. A múzeum steril, hűvös csendjét felváltja a kikötő nyers moraja.
Aztán a keret lassan megszűnik létezni. Hirtelen megbillen a világ. Hallom a távoli kiabálást: férfiak küzdenek egy nehéz bárkával a parton. A lábam alatt már nem a múzeum parkettája, hanem csúszós, korhadt deszka van. Egy régi, ütött-kopott faládát pillantok meg, rozsdás vaspántokkal. Felnyitom. Szögek, kalapács, és a tetejükön egy különös, íves műszer. Egy szextáns. Megérintem a csillogó fémet; a felülete hűvös és sima. Óvatosan a kezembe veszem, de amit látok, attól elakad a lélegzetem. Nem a műszert nézem, hanem a kezemet. Erős, vaskos, napcserzette száraz kéz, a körmök alatt mélyen megül a fekete kosz.
A tengeri szél arcomba vág, a sirályok vijjogása pedig furcsa nyugalommal tölt el. Gyors mozdulattal a posztókabátom belső zsebébe rejtem a különös kincset. A szívem hevesen ver. Meglátom a kosaramat a nyirkos földön: egy fél vekni kenyér rongyba csavarva, és a lábosban a még meleg leves. Intek a csónak felé. Jan, a bátyám mosolyogva visszaint, de nem bírom tartani a tekintetét. Felnézek, felettünk ólomszürke, hatalmas gomolygó felhőtömeg, mint egy fedő alól hirtelen kiszabaduló gőzfelhő. A szívem hevesen ver. Sarkon fordulok és futok a város felé. Fredrik az egyetlen, aki segíthet. Az eső elered, én csak rohanok, szorosan magamhoz szorítom a jövőm titkos zálogát. A hideg víz elborítja a látásomat, a tüdőm éget, a világ pedig lassan szürke homályba vész.
Hirtelen egy istálló szalmáján ébredek. Tyúkok kotkodácsolása és az állatok párolgó szaga vesz körül.
Hol vagyok? – suttogom. A szextáns ott hever mellettem. A bűntudat úgy hasít belém, mint a kés. Apámék már biztosan keresnek. Hazamehetnék. Mondhatnám, hogy eltévedtem. De ha visszamegyek, az álmaimat is eltemetem az unott, szürke hétköznapok közé. Azt már nem.
Valaki megkocogtatja a karom. Összerezzenek, a műszert magamhoz szorítom. Egy hét év körüli kisfiú áll előttem. Kék szeme olyan tiszta, mintha nem is ebből a világból való lenne, szőke fürtjei, törékeny alakja ismerősnek hat, mintha az álmomból lépett volna elő.
– Szia! – mondja halkan. – Te ki vagy, hogy hívnak?
– Én csak egy lány vagyok a faluból… nem bántalak – nézek rá szelíden.
– Te is elvesztél? – kérdezi nagy, kerek szemekkel. – Játszol velem?
– Persze, ha szeretnéd. De túl sok a kérdés egyszerre – mosolyodom el halványan.
– Mi az ott a kezedben? – mutat a kabátom felé. – Egy műszer. Segít átjutni a vitorlásoknak az óceánon.
Kilépünk az istálló ajtaján. A párás levegőben a felhők ólomszürke tömege gőzként gomolyog.
– Te szereted a felhőket? – kérdezem tőle, miközben az eget bámulom.
– Hát… nem is tudom – vonja meg a vállát nyeglén. – Az is csak víz, csak éppen fent van. Itt lent is van belőle elég. Nekem nem hiányoznának, ha eltűnnének. A csillagok engem jobban érdekelnek.
Elmosolyodom. A kisfiú bölcsebb, mint én. A zsebemből előveszek egy almát, és a kezébe nyomom.
– Fogd. Remélem, a fogadóban kapok egy tál ételt is, ha pénzzé teszem a műszert. Légy jó, és hidd el: a felhők jóságosan betakarnak. Én nem tudnék élni nélkülük – suttogom inkább magamnak. – A tenger és a felhők olyanok, mint egy kacér menyasszony és a pajkos vőlegénye. Együtt mozognak. Ha az egyik haragos, a másik is csapkod dühében.
A fogadóban állott sörszag és félhomály fogad. Fredrik a pult mögül lép elő, az arca gondterhelt, de elmosolyodik, amikor meglát. Nem szólok semmit. Egyetlen határozott mozdulattal az asztalra teszem a szextánst, mint valami kényes, ritka állatot. A levegő megfagy a helyiségben. Az aranyos fém visszaveri a beszűrődő fénypászmákat.
– Hol szerezted? – kérdezi Fredrik suttogva, rosszallóan.
– Találtam – mondom olyan keményen, hogy magam is meglepődöm. – Juttass fel a következő hajóra, ami az Új Világ felé megy. Muszáj elmennem. Nem bírom tovább ezt a bezártságot. Ha maradok, Fredrik, nekem itt csak szolgaság jut. Én másra vágyom.
– Nem szép lányoknak való a tenger – próbálkozik még, de látja a szememben a megmásíthatatlan döntést. – Hát jó. Legyen. Frans-t keresd holnap reggel ötkor a régi kikötőben. De vigyázz magadra.
Kinézek az ablakon. A távolban a fénypászmák végre áttörték a szürkeséget, és megvilágítják a tenger tarajos hullámait. Megérintem a fémet utoljára.
A teremőr megkocogtatja a vállam.
– Hölgyem, záróra – barátságos hangja messziről ér el hozzám.
Körülnézek, mint aki egy hosszú álomból ébred. Egyedül vagyok a kiállítóteremben. A légkondicionálóból érkező fuvallat megcsapja az arcom, sós illatot érzek. Az idős őr várakozóan néz rám. A falon a festmény még mindig ugyanaz a betonszürke tenger, de ahogy a zsebembe nyúlok a telefonomért, az ujjaim végigsiklanak a kabátom bélésén. Mintha még mindig érezném a szextáns hideg, fém ívét.
Fotó: Annaëlle Quionquion, kép forrása: Pexels