A tojásos nokedli volt a hibás. Tudtam én jól, csak nem akartam elismerni, még magamnak sem. Az ember sok mindent elvisel az életben, de amikor egy ártatlannak tűnő, enyhén fokhagymaszagú, serpenyőben nyújtózkodó tésztaétel kezd el dominóelv-szerűen családokat, munkahelyeket és idegrendszereket romba dönteni, ott már nem lehet tovább a véletlenre fogni a dolgokat.
Az egész azzal kezdődött, hogy egy szép tavaszi napon munkába indultam. Tudom, tudom, ez már eleve rosszul hangzik. Pedig tényleg szép nap volt: csicseregtek a madarak, enyhe szellő fújdogált, és határozottan úgy éreztem, hogy az élet szép. De az élet ritkán ilyen egyenes vonalú, általában szereti megmutatni, hogy van őneki mézesmadzagja is, és utána bizony rendszerint jön a feketeleves.
De ez nekem akkor nem jutott eszembe. Még! Ám alighogy leültem az íróasztalomhoz, megcsörrent a mobilom. A férjem mosolygós arccal nézett rám a képernyőről. Mit akarhat? Még csak most hagytam otthon. Máris hiányzom neki? Na, az tuti nem. Huszonöt év házasság után már nem telefonálgatunk egymásnak naponta ötször. Vártam kicsit, hátha megunja. De nem unta meg. A mobil csörgött, a férjem továbbra is rendületlenül fixírozott a képernyőn át. Mit lehet ilyenkor tenni? Felvettem. Bár ne tettem volna!
Közölte velem, hogy beteg a két gyerek. Hányás, hasmenés, rossz közérzet – sorolta a tüneteket olyan tárgyilagos hangon, mintha egy használati útmutatót olvasna fel. Majd hozzátette, hogy még jó, hogy ő ma szabadnapos, így el tudja vinni őket az orvoshoz. Ebben némi szarkazmust véltem felfedezni, de bölcsen elengedtem a fülem mellett. Inkább arra koncentráltam, hogy ezzel valójában meg is oldódott minden probléma. Még örültem is, hogy ilyen talpraesett, nem kell szabadságot kivennem, nem kell táppénzre mennem, ami nagy előny. Előny, mert ez a fránya rendszer úgy van kitalálva, hogy az ember beteg, dugja a pénzt ilyen-olyan orvosnak, fut a gyógyszertárba, ahol kisebb vagyont hagy ott, erre mi történik? Csökkentik a fizetését! Mindezt azzal az indokkal, hogy munkaképtelen. Nemhogy tennének hozzá, hogy legyen miből fizetni a fizetendőket… A világ már csak ilyen – bölcselkedett egyszer egy kedves ismerősöm, aki mellesleg három válást, két infarktust és egy csődbe ment vállalkozást élt túl, tehát volt némi rálátása a rendszer működésére.
Na de az én problémám megoldódott. Férj otthon, a gyerekeket orvos látja, minden a legnagyobb rendben. Teljes a boldogság. Hittem én. Nem így az élet! Mert ő – mint később kiderült – röhögve azon kezdett munkálkodni, hogy na, akkor most mit és hogyan tegyen tönkre.
Azzal indított, hogy délután valami furcsát kezdtem érezni. Nem azonnal, nem látványosan, inkább alattomosan. Mintha az émelygés beköltözött volna a gyomromba, és határozottan úgy éreztem, hogy hosszú távra rendezkedett be. Kimentem a folyosóra, a mindig makacs automatából kiimádkoztam egy kávét, és a pohárral a kezemben megálltam az ablaknál.
Ahogy megcsapta az orromat az imádott fekete illata, esküszöm, olyan volt, mintha kinyúlt volna a pohárból egy kávékéz. Még a kávészemekből font karkötőt is láttam a csuklóján. Ijesztő, ugyanakkor vicces is volt. Na de a lényeg: szag formájában kaptam tőle egy hatalmas pofont, amitől alaposan megszédültem. Ezzel egyidőben a gyomrom bukfencek sorozatát vetette. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy összegörnyedjek és szorítsam a kezem a gyomromra, hátha segít, vagy próbáljam megmenteni a kávém, ami reszketegen várta a végkifejletet.
Végül letettem a poharat az ablakpárkányra, és a görcstől félig meghajolva, rőzsét cipelő anyóka módban odafordultam Karcsihoz, aki vagy fél órája támasztotta a falat. Karcsi egyébként mindig akkor dolgozott a legtöbbet, amikor nem dolgozott. A gondolkodás nála fizikai tevékenység volt: falnak dőlve, kávéval a kézben a világmindenség súlyos kérdéseit szemlélte. A produktivitás nála belső állapot volt, nem mérhető teljesítmény. Ahogy ismertem, aznap már minimum az ötödik kávéját tartotta a kezében. Olyan komoly képpel bámult kifelé, mintha az ukrán háború megoldásán törné a fejét, vagy azon, hogy a világ tényleg lapos-e, csak mi nem vettük észre.
– Rosszul vagy? – kérdeztem, főleg azért, hogy kierőszakoljam belőle a visszakérdezést. Tudni akartam, valóban olyan pocsékul nézek-e ki, mint ahogy érzem magam.
Nem válaszolt, mert kilépett a főnök az irodájából, végigmért minket, majd velem lakonikusan közölte, hogy kissé zöld vagyok. Kösz – gondoltam –, tudom én ezt magamtól is.
Aztán ránézett Karcsira: – Karcsikám, nem kellene végre dolgoznod is?
– Na, de főnök! Dolgozom! – mondta Karcsi sértett méltósággal. – Éppen egy súlyos probléma megoldásán töröm a fejem.
– Akkor leszel szíves nem törni tovább, hanem megoldani – vetette oda, majd rám mutatott. – Neked meg mars haza!
Ekkor csörrent meg a mobilom. A férjem volt.
– A két gyerek szalmonellás – mondta köszönés helyett.
– Szalmo… na de mitől? Hogyan?
– Halvány lila…
A többit már nem hallottam. Mint egy rosszul időzített flashback egy B-kategóriás filmben, bevillant a tegnap esti vacsora. A nokedli. A tojás. A saláta. Az a kicsit gyanús, de „még jó lesz” kategóriába sorolt tojás. Az a tojás, amit megszagoltam, és azt mondtam: „Á, ez csak a hűtő szaga”. Spoiler: nem a hűtő szaga volt.
– A tojásos nokedli – mondtam.
– Aha – felelte a férjem. Ez az „aha” nem volt vádaskodó. Ez egy élethelyzet elfogadása volt.
– Te jól vagy? – kérdezte még.
De ekkor a gyomrom úgy döntött, bekapcsolódik a beszélgetésbe. Az émelygés hányingerré vált, és egyértelművé tette, hogy a nap további részét nem tervezi velem együttműködésben eltölteni. A nokedli búvárnokedli lett: lement körülnézni, és most vissza akar jönni.
Sprintfutókat megszégyenítő gyorsasággal vágódtam be a Mosdó feliratú ajtón. A takarítónő éppen akkor döntött úgy, hogy felmos. Kecses balerina mozdulatokkal sodortam el a kocsiját, majd szabályosan bezuhantam a WC fülkébe. A szemem sarkából láttam, ahogy a takarítónő előbb a kocsi után, majd a szívéhez kap. A kocsit nem érte el, legyintett, és infarktusközeli állapotban lerogyott egy véletlenül ott felejtett kartondobozra.
A WC-csésze előtt térdelve az ember óhatatlanul filozofálni kezd. Itt nincs státusz, nincs határidő, nincs kifogás. Itt mindenki egyforma. A test diktál, a lélek pedig vagy követi, vagy megtörik. Én követtem.
Miután másodszorra is megtekinthettem a nokedlit, megállapítottam, hogy egészen szép apróra sikerült. Szédelegve fogant meg bennem a gondolat, hogy hozzám is benézett a szalmonella. Fogalmam sem volt, mi fán terem, de ha Szalmon Ella… akkor nő. Ki más képes ekkora galibát okozni egy szimpla hétköznapi tojásos nokedlivel?
Amikor végre feltápászkodtam és kimentem, a takarítónőnek már nyoma sem volt, a kartondoboz békésen gyűrődött a sarokban. Viszont a főnök kint várt a folyosón. Végigmért, és megjegyezte, hogy most mintha még zöldebb lennék. Nem válaszoltam. Betámolyogtam az irodába, ahol mindenki úgy nézett rám, mintha éppen a Marsról idepottyant zöld emberkék egyike lennék. Fél szemmel láttam a takarítónőt, ahogy fertőtlenítővel szaladgál egyik íróasztaltól a másikig. Remek, gondoltam. Összeszedtem a táskámat, és elindultam haza.
A buszon mindenki gyanús volt. Biztos voltam benne, hogy a néni, aki rám mosolygott, féltőn nevelget mindenféle bacilusokat. A gyerek, aki ott kapaszkodott az előttem levő ülésben, minimum egy járvány kezdete. A busz pedig egy mozgó biológiai fegyver. Ahogy zötykölődött, a gyomrom hánykolódott, én meg sürgősen megfogadtam, hogy ha ezt túléltem, soha többé nem eszem tojást. Legalábbis olyat, ami valaha tyúkkal volt kapcsolatban.
Otthon a férjem fogadott. A háttérben a gyerekek hősiesen próbáltak nem egyszerre rosszul lenni. A lakás szaga olyan volt, mintha a kórház összeházasodott volna egy jobbfajta, békebeli menzával.
– Zöld vagy – mondta a férjem.
Maradék önbecsülésemet összeszedve végigmértem, és közöltem vele, hogy:
– Ma van a „legyél te is zöld” világnap. Nem tudtad? – néztem rá, és a tőlem telhető legnagyobb méltósággal bevonultam a WC-be.
– Kérsz kávét? – kiabált utánam a férjem, amitől én – ha lehet – még zöldebb lettem. Ennek megállapítására még csak egy tükörre sem volt szükségem, elég volt magamba néznem.
Éjszaka mindannyian ugyanabban a ritmusban éltünk. A fürdőszoba lett a központi helyiség, a WC pedig a legkeresettebb ingatlan.
Reggelre mindenki túlélte. Más kérdés, hogy milyen áron. Aztán beóvakodtunk a konyhába, lecövekeltünk a hűtő előtt, és bámultuk a csukott ajtaját.
Mind a négyen.
Aztán kinyitottam.
Egy tojás maradt.
Néztük egymást – a tojás meg én –, aztán szép halkan visszacsuktam az ajtót. Aznap megtanultuk, hogy a túlélés nem hősiesség kérdése, hanem hogy időben visszacsukjuk a hűtőt.
Fotó: Kendra Coupland, kép forrása: Pexels