Együtt gondolkodnak, hogy maradjanak-e az orosznál, végül is egész jól ment általánosban, vagy nyergeljenek át a franciára a német mellett, az ő gimijükben angol nincs, még át kell képezni a tanárokat. Bogi marad az orosznál, Tícia hezitál, olyan sznobok ezek a franciák, de mégis mellettük dönt, mindig ő volt a bevállalósabb, Bogi erőssége az igazságérzet, de ez nem mindig kifizetődő.
Filccel színezik a magas szárú cseszkó tornacipőjüket, bonbonmeggy vagy boros kóla társaságában váltják a rendszert, üvöltik a Repül a bálnát, nézik a megkopott filcfoltokat a cipőjük orrán, az aula metlahi lapja hideg és ronda, de fel nem néznének, nehogy már a Valkai meglássa, hogy bőgnek, bár ő is fújogatja az orrát. Az újratemetést nézik a szekrény tetejére telepített Orionon.
Ruszkik haza, Boginak bevillan, hogy mégis a franciát kellett volna választani, de tényleg van érzéke az oroszhoz, még írni is egész jól tud. Németül tudnak valamennyit, jártak egy nénihez maszekba, meg találkoztak endékásokkal a Balcsin.
Egész korán leteszik a nyelvvizsgákat, számolgatják, mihez mennyi pont kell.
Tícia végül Valkai rábeszélésére francia szakra megy az ELTE-re, Bogi jogra.
Bogi hamarabb megy férjhez, Tícia érzi, hogy jobban akarja az esküvőt, mint a házasságot, de néhány évig tényleg boldogok, és ehhez nagyban hozzájárul a kis Marci. A válás nem hangos, csendes, kulturált, mondhatni európai, nem röpköd semmi, Marci néhány minimáltraumával megússza.
Tícia már docens az egyetemen, amikor megszületik a lánya, Liza. Nem gondolta volna, hogy ennyire ráparázik az anyaságra, az életkorára fogja. Amilyen bevállalós volt régen, most sokszor annyira bizonytalan. Szüksége van Bogira, aki viszont el tudta dobni a gátlásait, önálló nőként önbizalomra talált, a volt férje azt találta mondani egy közös kávézáson, ahol Marci továbbtanulását tárgyalták, hogy most kellene találkozniuk. Csak hát az a fránya rendelt idő.
Jogászként praktizál, de tanít is. A szakterülete az általános személyiségi jog, azon belül is az önrendelkezés joga. Szakterülete és egyben fixa ideája, életének alapvetése.
Bogi Marci diplomaosztójára készül, mozaikcsaládban ez kihívás, amikor megcsörren a telefonja. Tícia. Hisztérikusan zokog.
„A magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt” – böfögi két csuklás között.
„Ne idegesíts már, mi a franc van?”
„A magzati…” – kezdené újra, de Bogi leinti.
„Hallottam, de miről beszélsz? Higgadj le, jógalégzés.”
Nem tud megnyugodni, de kicsit szabályosabban lélegzik.
„Az van ideírva, hogy be kell mutatni a magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt. Meg kell hallgatnia, érted?”
„Tícia, szívem, kinek kell meghallgatnia, milyen tényezőt, még mindig nem értem.”
„Lizának, Lizának, érted? Liza terhes. Nem szülhet gyereket, Bogi, ő is gyerek még.”
„Persze, hogy nem. És mi a francot kell meghallgatnia?”
Újra zokog.
„A szívhangot. Meg kell hallgatnia a szívhangot, érted? Rendelet. Itt a kezemben a papír. Liza teljesen kész van, napok óta nem eszik. Te tudtad, hogy van egy ilyen rendelet?”
Bogi nem szól, fél, hogy rondát mondana, hergelni meg nem kéne Tíciát, a vérnyomása is szarakodik az utóbbi időben. Pedig hívta futni, de nem jön, a jógáról is elmaradozik, csak kapkodja a vérnyomáscsökkentőt.
Tudja, persze, hogy tudja. Hogy mit mondjon most Tíciának, azt viszont rohadtul nem tudja. Az van, hogy jogi eszközökkel nem tud mit tenni. A rendelet az rendelet. Még ha kurvára embertelen is.
„Figyelj, főzz egy teát Lizának, magadnak is, próbáljatok pihenni, holnap beszélünk, kitalálok valamit.”
Egyedül van, csinál magának egy szendvicset, bekapcsolja a tévét, keres egy sorozatot, de nem nézi.
Lefekszik, aludni persze nem tud, éjfél körül úgy dönt, hogy fetrengés helyett inkább visszamegy a nappaliba, hátha egy pohár rozé elindít valami gondolatot. Marci meg Liza kiskorára gondol, imádták őket, Tícia hogy féltette Lizát, a széltől is óvta. Vágyott gyerekek voltak. Mennyit mesélt Marcinak, néha könyvből, de sokszor csak magától, azt jobban is szerette.
Le-lecsukódik a szeme, elbóbiskol, valahol álom és ébrenlét határán lebeg, amikor beugrik neki egy mese, mi is volt a címe, felriad, de a jóistennek se jut eszébe. A só? Nem, volt benne valami madár, hozott is, meg nem is, benne volt a kalitkában, de elrepült, mi a túró a címe?
Ötven elmúlt, mindig nehezen esik le neki, hogy nem kell annyit agyalni, van segítség, gyorsan beüti: hozott is, nem is, per mese. Bingó, A bíró leánya, de Eszes lány néven is fut. Na, ez tök jó, eszes lány, ez kell ide, meg a bíró, ez is passzol, fel is ébred úgy igazából. Jó barát ez az éáj, nem lenne baj, ha közben nem zabálná fel az amúgy is apadóban lévő vízkészleteinket, fut át az agyán, de úgy dönt, hogy a barátnőjét a klímaszorongása elé helyezi. Kiissza a maradék bort, közben mégis belenéz a sorozatba csak álmosítónak, aztán alszik pár órát.
Reggel hívja Tíciát:
„Na figyelj, mikor van ez a hallgatózás?”
„Holnap kettőkor” – válaszolja, de elhal a hangja, nem aludt, nyilván.
„Jó, vagyis baromira nem jó, de mondom mi lesz. Találkozunk a Moszkván ma tízkor. Iszunk egy kávét, aztán megyünk a Lövőház utcai Media Marktba.”
„A Széll Kálmánra gondolsz?”
„Jaj, arra hát, most tényleg ezen szarakodunk?
„És mit csinálunk a Media Marktban?” – kérdez vissza Tícia teljesen tanácstalanul.
„Bekíséred, ugye?”
„Persze.”
„Jó, ergonomikus, zajszűrő, hallásvédő fejhallgatót veszünk. Egyet neked, egyet Lizának.”
Fotó: MART PRODUCTION, kép forrása: Pexels
