Átfutotta még egyszer a statisztikákat, az eredményeket pedig felírta a külön erre a célra fenntartott füzetbe. Hetente vezette az adatokat, ő ebben a módszerben hitt és bízott. Zölddel jelölte az emelkedést, pirossal a visszaeséseket. Még az iskolában tanulta. Muszáj színkódokat használni. Ismert pszichés hatása van a vizualizációnak, hallotta egy podcastban. Ez legalább olyan evidencia, mint hogy nem bízhatunk egyedül a szolgáltatásunk minőségében. A jó bornak nem kell cégér korszak már lejárt. Aki nem tudja kipattintani a cégérét, az lemarad. Felsóhajtott, és becsukta a füzetet.
Kézműveskedni egyáltalán nem könnyű, de nem ám. Főként, hogy kurvára nem is akart sohasem influenszer lenni, gondolta magában keserűen. Pedig nem is így indult. Csak csinálj egy oldalt a facén, mondta a marketing-tanácsadó, az nem nagy befektetés. Írj egy rövid, szimpatikus bemutatkozást. Tegyél fel pár fotót a termékeidről. Magadról is tegyél fel képeket. Kell az arc a márka mögött, ha tábort akarsz építeni. Legyen küldetésed, üzeneted. Érezzék a követőik, hogy ez nekik szól. Semmi extra.
A termékeket persze profi fotósra kell bízni. Kedves gondolat, hogy majd a párod, meg a barátaid. De azért itt mégiscsak egy üzletet akarunk felépíteni. Ez már nem a középiskolai amatőr színjátszó közösség, ahol majd befogjuk a hobbifilmes havert világosítani.
Az is lényeges ám, emelte ki a marketing-tanácsadó a huszonötezer per órás konzultáció során, hogy egységben legyen a termék, az üzenet, a látvány. A profi megjelenítés fél siker. Szóval felejtsük el, hogy hogy nézel ki egy átlag hétfő reggel, azt senki nem akarja látni. Amit láttatni akarunk, az az, hogy milyen remekül nézel ki, amikor már felvetted a horgolt pulcsidat. Azok, akiknek el akarjuk adni a terméket, nos, ők is ilyen remekül akarják érezni magukat. Az emberek keresik a jót, a szépet, szóval adjuk meg nekik, akire vágynak. Nem a pulcsit veszik majd meg, hanem az érzést, amivel az a pulcsi jár, persze csak ha meg tudod őket győzni arról, hogy az érzés, amit keresnek, itt van a kosarukban, csupán egy kattintásnyi távolságra.
Ez elképesztően gyönyörű – csodálkozott aztán rá a második konzultáción a marketingguru gyűjteménye büszkeségére, az ezerszínű poncsóra. Három hónapig dolgozott rajta, kezdte mesélni, részletezve a színek kiválasztását, a technikát, szeretett róla beszélni. Mit csináljon, szereti csinálni ezt az egészet, azért kezdett bele.
Több mint száz munkaóra, szakította félbe sarkosan a fizetett tanácsadó, az emberek szeretik a minél impozánsabb számokat. Legyen több mint száz munkaóra, tehetünk mellé olyasmit is körítésnek, hogy éjt nappallá téve, ne féljünk a jelzőktől.
Tényleg nem sokat aludt akkoriban, mormolta válaszul. Előtte halt meg a nagymamája, aki annak idején megtanította horgolni. Tulajdonképpen az egész kézműveskedés is egyfajta gyászfeldolgozásként indult, ismerte be, miközben visszafogott egy könnycseppet.
Nagyon jó! – ütötte össze két tenyerét örömmel a tanácsadó. Összerázkódott a hangtól, értetlenül nézett rá. – Tetszik ez a sztori a halott nagymamáról! Ezzel sokan tudnak azonosulni. Lehetne ez az egész vállalkozás sarokköve, a mama, és a hobbi, amit örökül hagyott. Esetleg gondolkozhatunk abban is, hogy róla nevezzük el az oldalt? Mindenképpen írj róla egy nagyobb lélegzetvételű bejegyzést, blogolni kötelező a vállalkozás mellé, ezt már mondtam, ugye?
Tehetnénk majd fel közös fotókat is a mamával, meg ilyenek.
Kicsit föl is háborodott akkor, a huszonötezer per órás tanácsadás második órájában, hogy majd a halott édesmamám hozza nekem a lájkokat, most komolyan, milyen világ ez? De a történetet azért megírta, a blogra. Még anyának is nagyon tetszett, amikor megmutatta neki. Meg is ríkatta.
Aztán a guru arról is kiokosította, hogy a videóké a jövő. Úgyhogy feltette a céget a TikTok-ra is, biztos, ami biztos. Muszáj mindenhol jelen lenni. A zöld bejegyzéseket kell fenntartani a kis jegyzetfüziben, a pirosakat meg minimumon. A befektetett energia megtérül, mindig. Más kérdés, hogy az egész napja rámegy már a tartalomgyártásra. Minden idejét elviszi ennek menedzselése, hogy mit tegyen fel, hogy hogyan fotóztassa be, hogy működjön a webshop rendeltetésszerűen. A termékeket most már tényleg éjszakába nyúlóan tudja csak elkészíteni. Az irónia.
Azért nem tagadja, a lájkok mindig jólesnek. Az a követőszám, amit a versenytársak fel tudnak mutatni, messze elmarad az övétől. Ez azért jó érzéssel töltötte el. Nem felejtette el még, hogy sem az iskolában, sem a testvérei között nem tudott kitűnni. El is könyvelte ilyen futottak még kategóriának a család. Ha belegondol, egyedül a mamánál tudta igazán átélni, milyen is szeretettnek, elfogadottnak lenni. Ezért is szeretett horgolni. Ott nem kellett lenni semmilyennek. Olyan jó tetszeni, olyan jó visszajelzést kapni. Olyan jó lenne, ha ezt a mama is megélhette volna, és büszke lenne rá.
Amikor a mama meghalt, ő nem tudott aludni.
Egyszer visszakereste a képeit arról az időszakról, és talált egyet, ahol szívszorítóan szembeötlő volt ez a kialvatlanság. Nem egy olyan fotó, amit meg kéne osztani a külvilággal. Mégis feltette Instára. Az a kép rettenetesen kevés lájkot kapott, és azon a héten az algoritmus teljesen eldugta a követők elől az oldalát.
Néhányan, nem random vásárlók, hanem azok az első követők, akik még a baráti körből és a családtagok közül kerültek ki, nagyon szépeket szóltak hozzá. Sokan küldtek szíveket, ölelést. Ha egészen őszinte akart lenni magához, az a ronda, sírós, beesett arcú, karikás szemű, kialvatlan fotó egy pillanatra olyan mélységben kapcsolta össze a külvilággal, amilyet még nem tapasztalt meg öt év alatt az oldalán.
A marketinggurunak azonban igaza volt. A kevés lájk jelezte, senkinek sincs szüksége emlékeztetőre arról, milyen szomorúnak, fáradtnak, gyászosnak lenni. Minek erről emlékeztető, amikor ezt már mindenki pontosan tudja? Nem erről szól egy vállalkozás.
A leckét megtanulta, és azóta nem posztolt szomorút. A héten visszatért az arculathoz, amelyik működik.
A héten jók voltak a statisztikák.
Fotó: Andre Moura, kép forrása: Pexels